Arthur Russell megnyugodva ült karosszékében és szivarozott. Az élet bonyolult, gondolta, de csak addig, amíg nincs, aki megoldja a problémákat. Őt azonban arra nevelték, hogy ne hátráljon meg, és ebben anyja és apja pofonjai is erőteljesen megtámogatták. Nem értette, miért bántják olyankor is, amikor nem tett rosszat, de hamar megtanulta, hogy sosem lehet szülei mellett biztonságban. Ha apja elnéző volt vele, anyja alázta meg és fordítva. Sűrűn került büntetésbe, és mindig olyasmi miatt, ami egyszerű esetnek tűnt, de nem oldotta meg okosan vagy rátermetten. Inkább hazudj, mint megfutamodj, mondta az apja. A gyávaságot senki nem viseli el, jobb, ha félnek tőled, mintha szeretnek, tette hozzá az anyja. És ők pontosan így tettek. Testvérei hozzá hasonlóan kerülték szüleiket, mert úgy érezték, egyiküket sem szívlelik, csak úgy lettek, ki tudja, miért.
Arthur Russell úgy nőtt fel, hogy nem szerették, így ő sem szeretett senki. Pontosabban volt, akit kedvelt, de inkább csak az akaratát érvényesítette vele szemben. Ez a személy a legnagyobb fia volt, akit szentimentálisnak és gyengének tartott, habár Julien mindent megtett azért, hogy ne derüljön ki, van szíve. Úgy érezte, ideje lenne kiházasítania, és erre a célra a legmegfelelőbb Debora Johnson lesz a legmegfelelőbb, a Johnson and Son Co. tulajának a fia. Ostoba volt az apa, hát még a lánya, akit kiskora óta ismert. Viszont jól mutatott a társasági rovatban, ahol szőke haja dominált, visítós hangját meg nem adták vissza a sorok. Julien persze nem lesz boldog, de nem is az a dolga. Amikor meghallotta, hogy begördül fia autója a kavicsos úton a pazar bejárat elé, azonnal tudta, hogy le fogja rohanni őt. Már a fék hangja is irritálóan jelezte, hogy dühös. Ám, Arthur Russel soha nem ijedt meg a fiától.
– Apa! Beszélnem kell veled most azonnal! – rontott be az ajtón a fiú, akiről még az apja is megállapította, hogy remek géneket örökölt.
– Nekem is veled! Ülj csak le! – felelte és hosszan beleszívott a méregdrága szivarjába.
– Nincs kedvem leülni, és különben is olyan szaga van a szobának, mint egy dohánygyárnak. Nem értem, hogy bírod!
– Nem vagyok olyan kényes, mint egyesek…Ha most azzal jössz, hogy miért Deborát kell elvenned, előre szólok, hogy felesleges köröket futsz.
Julien miután kitárta az egyik ablakot, soha nem tapasztalt dühvel nézett apjára.
– Huszonnyolc éves vagyok. Nem gyerek. Nem mondhatod meg, mit tegyek. Ez nem a középkor, amikor a birtokokat egyesíteni kellett.
Arthur felnevetett. Tetszett neki a hasonlat, ám fia hangszíne annál kevésbé.
– Tisztában vagyok azzal, hogy milyen évet írunk, te viszont elfelejted, hogy te vagy az örökösöm. Mit gondoltál? Talán azt hitted, elveheted a kertész lányát, mert jó segge van? Márpedig az van.
– Apa, nem érdekel, hogy mit gondolsz. Én nem azt az életet akarom élni, amit te.
– Hát ez csodálatos! Mennyi önálló gondolat és döntés! És áruld már el nekem, miféle életre vágysz pénz nélkül, hiszen az utolsó alsógatyát is én vettem neked, nem?
Julien elvörösödött. Volt abban igazság, amit apja mondott. Eddig a gazdag aranyifjak semmittevésében fáradt csak, de egy ideje már azon törte a fejét, hogyan lehetne több egy eltartottnál. Nyilvánvaló volt, hogy ha apja akaratát teljesíti, akkor mindig lesz pénze, viszont egy boldog perce sem. Ő pedig nem akart úgy élni, hogy üres reggelei, nappalai vannak, ezért titokban már el is kezdett egy galériát megtervezni. Mindig volt érzéke a művészetekhez, bár ezt a családjukban megvetéssel kezelték.
– A magam lábára akarok állni és azt veszek el, akit szeretni fogok! – kiáltotta.
– Megtudhatnám bővebben, mire gondolsz? Ugye, nem kezdtél el megint szobrászkodni vagy festeni? Már mondtam, ez még hobbinak is alantas. Csak a pszichiátriai betegek festegetnek cél nélkül. Azoknak se kellene, de az orvosok nem tudnak jobbat kitalálni nekik. Szánalom…
A fiú ajkába harapott, és nem válaszolt.
– Helyes! Úgy hiszem, már találkoztál Deborával. Ha anyád nem viszi túlzásba, fél éven belül megtartjuk az esküvőt.
– Az remek lenne Arthur bácsi! – lépett a szobába az említett. – Feltéve, ha a fiad nem szed össze a faluban még egy-két rüfkét.
A ház ura felnevetett. Újabb füstfelhő után kedvtelve nézegette jövendő menyét, aki valóban túl szőke volt, de igen dús idomokkal volt megáldva.
– Julien nem bolond! – felelte, és megölelte a lányt. Talán hosszabban is, mint illendő lett volna.
– Tudom, de akkor is! Láttam eggyel, nem igaz Julien? Valami Adéle, aki szereti a pillangókat. Mekkora egy hülye!
Arthur Russell a fiára nézett. Szemöldöke felkúszott a homlokára és várta a reakcióját.
– Csak nem a tegnapi lány? – kérdezte gúnyosan. – Fiam, te valóban nem tudsz mit kezdeni magaddal.
– Semmi közöd hozzá!
– Azért erre ne vegyél mérget! – A férfi elfordult, és az járt a fejében, hogy legalább a nők érdeklik, nem úgy, mint a középső fiát. Bár ő még tagadta.
– Debora, itt maradsz vacsorára? – nézett a lányra, aki továbbra is Julient bámulta.
– Igen, örömmel! Szeretném megismerni a családot, de nem úgy, mint kiskoromban, és Liviát se láttam jó ideje.
– Csodás! – mondta színtelen hangon a majdnem-vőlegény, és köszönés nélkül elhagyta a szobát.
Debora nem szomorkodott különösebben. Nem volt szerelmes a fiúba, csak nagyon tetszett neki. Úgy gondolta, lesz még idejük egymásra, ha összeházasodnak.
– Megkeresem Liviát! – mondta kedvesen, és választ sem várva magára hagyta Arthurt.
Nem is rossz, gondolta a férfi. Jobban alakul ez, mint gondoltam. Csak épp Cynthia ne jutott volna eszébe olykor-olykor. A tanácsos még nem tudja, hogy nem ment haza, de nemsokára rá fog jönni. És akkor elkezdődik…Ám akik ismerték őt, eszükbe se jutott volna megvádolni őt bármivel.
Folytatjuk…
