– Húsz éve nem találkoztunk… – mondta Angéla. Ezalatt nem sokszor jutott eszébe régi rajongója.
Nem kedvelte igazán, a levelei sem hatották meg. Az is zavarta, hogy mindig ejtett bennük pár helyesírási hibát és ez szarvashibának számított akkor a tizennégy éves lány szemében. De az is lehet, hogy csak ő kereste benne a hibát. És ha kereste, meg is találta.
Pedig ő is átlagos volt. Hosszú, vékony szálú haj, zsíros bőr és pattanások. Ennyi volt ő azokban az években és természetesen az iskola legmenőbb Kovács Kornéljáért rajongott, akiért minden lány, aki nem volt vak. Kovács Kornél úgy váltogatta őket, ahogy abban a korban természetes, hisz fürödhetett a diadalban. Voltak lányok, akik tízórait vittek neki, mások megírták a háziját, de a legtöbb csak csodálta a focipálya széléről.
Egy ilyen srác mellett a fahéjas Ádám láthatatlan maradt. Most azonban nem a régi vörös, ellenszenves fiú állt előtte, hanem egy sármos, teljesen idegen férfi, akinek markáns arcát néhány ránc mélyítette.
– Igen… Ej, de nem kedveltél – mondta a férfi és még mindig érezhető volt hangján, hogy az a régi dolog bántja. Nem azért, mert a szerelem halhatatlan, egyszerűen a hiúsága nem tudja vagy tudta megemészteni.
– Tudod már, milyenek a kamasz lányok…– magyarázkodott Angéla. Bezzeg most, tette hozzá gondolatban, most biztosan kedvelné…
– Benn van valakid az otthonban? Vagy nem onnan jössz? – kérdezte gyorsan, hogy témát váltson.
– Nem, nincs, csak megbeszélésem volt. És neked?
– Én csak beugrottam… – maga sem tudta, miért nem mondta meg az igazat, mintha attól tartott volna, hogy jótékonykodása valamiféle kellemetlen érzéseket kelt másokban.
– Van kedved inni egy kávét valahol? – kérdezte a férfi. – Húszévnyi mesélni valónk van. És tartozol nekem ennyivel a folytonos kikosarazásért.
A nő zavarba jött, de nem ellenkezett.
– Van itt a közelben egy apró kávézó, az is a neve, hogy Aprócska.
Angéla nézte a férfit, és nem tudott napirendre térni afelett, hogy ennyi idő után összefutottak. Abban biztos volt, hogy Ádám nem maradt a városban a gimnázium után, mert soha nem futott össze vele. Igaz, sose érdeklődött utána. Most azonban a fahéj illatot leszámítva valami kellemes öröm járta át annak gondolatára, hogy még nem válnak el egymástól.
És igaza volt. Az Aprócska egyik asztalánál két órán át beszélgettek. Nem úgy egymás szájából kapkodva a szót, hanem csendes elmélyüléssel és figyelemmel. Kiderült, hogy Ádám sose nősült meg, de volt két jelentősebb kapcsolata, Angéla is elmondta, hogy elvált és abban benne volt az a szomorú tény is, hogy nem lehet gyereke.
Még azt is elmondta, hogy a legnagyobb hobbija a sütés, olykor kimegy a piacra és ott árulja a süteményeket, már igazi vevőköre is van. Egyetlen dolgot nem említett csak, az idősek otthonát.
Amikor elváltak, mindketten arra gondoltak, kár volt a kihagyott húsz évért, de egyikük sem mondta ki. A férfi talán a régi visszautasítások miatt, a nő pedig büszkeségből. Visszasétáltak a kocsihoz, és amikor Ádám kedvesen megpuszilta, Angéla teste megremegett. Majdnem elnevette magát, mert télikabáton keresztül is ennyire hatott a puszi, ez pedig csak azt jelenthette, igencsak ki van éhezve a szeretetre.
A kocsiban ülve annak örült a legjobban, hogy telefonszámot cseréltek. Alig ért haza, már megcsörrent a telója, de nem Ádám, hanem Csongor kereste. Kérte, hogy szakítson rá egy kis időt, mindenképpen beszélni szeretne vele, de személyesen. Ezen annyira meglepődött, hogy azonnal beleegyezett. Vajon mit akarhat tőle a férfi, hiszen pár órája volt nála, és azóta mi történhetett, amit nem tudott akkor elmondani?
Este hatra beszéltek meg egy könnyű estebédet.
Miközben a régi időkön töprengett, az járt az eszében, hogy milyen érdekes játéka a sorsnak, hogy évek múlva azokat a dolgokat teszi fontossá, amiket régen nem. Leült olvasni, de nem ment neki. Próbált filmezni, de csak Ádám járt az eszében. Mélyzöld szeme, ívelt szemöldöke és az a ránc, amely a szája szélén még vonzóbbá tette.
Amikor pittyent a telefonja, a szíve is vele pittyent. Üzenete érkezett, ami egy kép volt. Egy levél. Ez állt benne: Kedves Angica! Van kedved moziba menni velem? Utána megehetnénk egy gyrostt, én fízetem. Cs Ádám
Elnevette magát, amikor a régi, megsárguló lapot meglátta. A gyrostt két t-vel, meg a fízetemet… És persze a választ is, hiszen a lap aljára kaparta.
„Nem szeretem a gyrost és a mozit sem. Angéla.” Tömör és lényegre törő válaszára nem is emlékezett, de most hangosan nevetett rajta.
A kérdés ennyi év elteltével sem változott, jött az új üzenet. A válasz viszont igen, tette hozzá, de mielőtt válaszolhatott volna, valaki becsengetett hozzá.
A kukucskálón egy ismeretlen női arcot látott. Biztosan Jehova tanúja, gondolta fintorogva. Még karácsony előtt sem hagyják békén az embert. De amikor feltárult az ajtó, nem egy buzgó térítő állt előtte, hanem egy elegáns, szőke nő, akinek száját valószínűtlenül nagyra pumpálták fel mesterségesen.
– Miben segíthetek? – kérdezte tőle.
– Ismeri ön Csapó Ádámot? – kérdezte a szőke szilikon csoda.
– Igen, iskolás koromból. Miért?
– Akkor maradjon távol tőle, mert tönkreteszi magát is.
– Engem? Miről beszél?
– Láttam, hogy magával beszélgetett.
– És követett hazáig? Vagy honnan tudta, hol lakom?
– Ez maradjon az én dolgom, maga azonban óvakodjon tőle.
Azzal megfordult és lesietett a lépcsőn.
Angéla meredten nézett utána. Még hallotta a magas sarkú kopogását, de nem tért magához. Ez mi a fene volt? Fenyegetés vagy óvatosságra intés? Hogy lehet, hogy valaki követte és ő nem vette észre? Vajon ki lehet Csapó Ádám a valóságban, ha ennyire óvják tőle? Lassan becsukta az ajtót, és megállapította, hogy addig egyszerű, szinte eseménytelen élete hirtelen éles fordulatot vett.
Valami volt a levegőben, ami miatt nem hitt a nőnek. Valami volt a levegőben, amit miatt Csongor is fura lett, és hogy ne legyen semmi annyira egyszerű, elkezdett máshogy gondolni Ádámra, arra a férfira, akit nem kedvelt, elküldött a csudába többször is. Felsóhajtott és a sors istennőjének egy hatalmas fityiszt mutatott. Hogy ő látta-e, nem volt benne biztos, de nem érdekelte. Ha változás, hát változás, mondta mintegy önmagának.
Folytatás holnap
fotó: Pinterest
