Arra ébredtem, hogy csuromvíz vagyok. Egy hang lüktetett a fejemben, és csak egyetlen dolgot kérdezett: mit tettél? Nem értettem, hiszen most sem voltam jobb vagy rosszabb, mint máskor, ám a hang mintha mást akart volna közölni. Akkor eszembe jutott minden. Ősz volt, fátyolos napsütéssel, de még kiskabátos meleg, ami november elején nem megszokott. Vagy csak én hittem mást, nem tudom. Egy angyalokkal szegélyezett kertben andalogtam, mire rájöttem, hogy az nem más mint egy temető. Alkonyodott, a nap talán emiatt se akart már fent lenni az égen, és én sehogy se találtam a sírt. Talán, mert nem volt. Nem lehetett, hiszen a Kerepesi temető nem szüleim nyughelye, oda csak én „vágynék” elmenetelem után.
Komótosan rugdaltam a sáros leveleket, messziről egy vonat zakatolása szivárgott a csendbe. Tudtam, hogy álmodom, mégis féltem. Nem a halottaktól, vagy a csendtől, inkább a soha nem kapott dicsértektől, az elhallgatott elismerésektől. Még haláluk után se tettem azt, ami jó lehetett volna nekik? Ebbe a felismerésbe azóta sokszor beleborzongtam, de változtatni már nem lehetett, és néha a praktikum felülírja a józan észt.
Apám nem szerette anyámat, anyám pedig gyűlölte őt. Én meg köztük éltem, és nem vettem észre, hogy semmiféle szeretet nem köti össze őket. Nem volt megszokott abban az időben, hogy a házastársak kimutassák érzelmeiket. Talán a szerelem csak a házasság előttre szól, nem tudom, de mintha elfelejtenék az emberek, hogy valaha lángoltak egymásért. Szüleim soha. Elrendezett házasság volt az övék, amolyan rábeszélős-menekülős. El kellett jönniük otthonról, ezért mindketten jobbnak látták, ha valamiféle szövetséget kötnek, amelyben a világ ellen fordulhatnak. Nem így lett. Hogy volt-e szövetség köztük, vagy csak rövid ideig tartott, én, a gyerek, nem láttam bele. Viszont éreztem, hogy inkább egymás ellen, mint a világ bajaival szemben veszik fel a kesztyűt. Természetesen kifelé hazudtak ők is, ahogy mindenki, mert házunk falain kívülre nem juthatott ki egyetlen könnycsepp, de jajszó se. Örömünk is titkos volt, mert az dicsekvésnek számított, ezért korán megtanultam, hogy nálunk se sírni, se hangosan örvendezni nem szabad. Így nem láttam anyám sírását, ám apám kiabálását nem lehetett nem meghallani. Mintha mindig robbanásra készen állt volna. Amikor még kisgyerek voltam, ivott, dorbézolt, és olyankor úgy ért haza, hogy belekötött az élő fába is. Anyám azt mondta, kerülni kell őt, mert nem tudja, kit üt meg, és arra sem emlékszik majd, hogy megtette. Valószínűleg a tapasztalat beszélt belőle. Abban az időben anyám is ivott, de csak mértékkel és a kamra mélyén, utána pedig kölnivel öblögette a száját.
Ahogy múltak az évek, csendesedett bennük egymás nemszeretése, vagy én voltam csak más dolgokkal elfoglalva. Ki lesi a szüleit, ha kamaszodik, és a fiúk érdeklik, akik sehogyan se akarják észrevenni, mert jelentéktelen és pattanásos?
Akkor, ott az álmomban éreztem az igazságot. A fák száradó leveleiről pergett elém a gyűlölet, amelyet egy mozdulattal söpörtem félre, amikor eljött anyám temetése. Apámat addigra már rég elengedtük, kilenc éve vándorolt égi magasságokban, remélem, boldogan. Idelent volt párja, akit tán elfogadott valamelyest, de sokra nem tartott, de egyik nap lassan ő feladta, és útra kelt. Hogy mindez váratlan volt-e, magammal se beszéltem meg, ám a temetés és körülményei azok voltak.
Tavasz volt, a föld még fagyos, így nem akartam új sírt ásatni, mert a sírkert legtávolabbi pontján a jéghideg göröngyök között fázott volna anyám. Úgy döntöttem, kerüljön csak apám mellé abba a szűk sírboltba, ahová a koporsó épp csak belefért. A sírásó hátra tolta a fején a micisapkát, és bólogatott. Gondolom, nem bánta, mert kevesebbet kellett dolgoznia, pénzét így is megkapta. A halállal kapcsolatban nem zsugori az ember, én se vártam, hogy visszaadjon a kialkuldott összegből, legyen csak borravalója bőven, megérdemli. Aki képes az eltávozott lelkek között bolyongani nap, mint nap, az legyen csak boldog pár forinttal.
Ám odafent történt valami. Egy évvel a temetés után jöttek az álmok. Apám szigorú arca, villogó tekintete, ami átváltott hangtalan kiabálásba, amelyet csak én hallottam álmomban, mind-mind megmutatta, hogy rosszul döntöttem. Nem, oda nem kellett volna senki, akit ő életében se akart. Hat teljes éven át nem hittem a novemberi álomnak, de a hetedik előtt döntöttem. Nem hagyom, hogy tovább bántson, hogy szenvedjünk mindahányan. Október végén új sírhelyet vettem. Bonyodalmas volt, de áthelyeztük anyámat.
És Halottak napjának reggelén szinte mosolyogtam, mert csend volt a fejemben. Másnap azonban egy másik hang riasztott fel: a mit tettél. Vajon ki szólt? Mi volt az, amit megint nem jól csináltam? Lehet, hogy a halál után visszajöhetnek egyesek, hogy elrendezzék, amit életükben nem tudtak?
Feküdtem az ágyon tompán lüktető fejfájással, és már én kérdeztem magamtól, hogy tényleg jól tettem-e, amit tettem? Vagy a lelkifurdalásom suttogott tévesen az emlékezés hallókészülékébe? Már nem tudtam változtatni. Csak egyet kértem a fentiektől: hagyjanak már nyugton engem is és a halottaim is.
Megtették. Reggel, kint a sírnál, a közösnél, amely nem a fővárosban volt, mint ahogy álmodtam, átfutott egy gyík a sírkövön. Megállt egy pillanatra, fejét enyhén megdöntötte, vagy csak nekem tűnt úgy. Mintha bólintott volna. Apám kedvence a gyík volt. Megértettem és elmosolyodtam. Megkaptam a feloldozásom.
Kép forrása: Pinterest
