Szeretem azokat, akik mernek élni. Tisztán és felszabadultan, de nem azt lesik, hogyan tudnának kijátszani másokat, vagy hogyan kerüljék meg a szabályokat. Azokat az embereket, akiknek vannak szabályaik, de ezek nem öntörvényűek, hanem önmaguk számára jelentenek kihívást, mert meg akarják ugrani saját elképzeléseik akadálypályáját. Akikben van lendület, és céljaik érdekében képesek dolgozni, erőn felül képezni magukat, harcolni a fáradtság, a tehetetlenség és a kudarc ellen.
Szeretem azokat, akik ki merik mondani a véleményüket bántás nélkül, és ezen hajlandók változtatni, ha rájönnek tévedéseikre. Felnézek azokra, akik nem félnek tévedni, és ha elbuknak, felállnak életük sok-sok szakaszában még akkor is, ha sokan tesznek nekik keresztbe. Egyszerűen jó olyan emberek között lenni, akik díjazzák a tudást és a kreativitást, de sose dicsekednek vele. Inkább csendben teszik a dolgukat, és elkerülik a tehetségteleneket, a hangoskodókat, és azokat, akik nemlétező bölcsességet és erőt hazudnak magunknak csak azért, hogy érvényesüljenek.
Szeretem azokat, akik nyíltak, de nem durvák, és ha kell, tudnak hátrálni, merta támadni készülő oroszlán előtt botorság eljátszani, hogy fürgék vagy bátrak vagyunk. Vannak, akik emelt fővel tudnak veszíteni, és nem szitkozódnak, átkozódnak, ha nem lettek a legjobbak. Veszíteni fájdalmas és bosszantó. Kemény frusztrációk mérgezik ilyenkor az ember lelkét, de ha képes megállni, nagy levegőt venni, és azt mondani, nem baj, szinte vulkánkitörésre hasonlít a belülről feltörő megnyugvás.
Szeretem azokat, akik nem hazudnak szánalmat és együttérzést, ott, ahol véletlenül se találhatnánk, és nem mosolyognak az arcomba úgy, hogy tudom, kést szorongatnak a hátuk mögött. Megértem, ha valaki nem tud szeretni, vagy nem felelek meg neki, mert szerinte mindenből sok vagy épp kevés vagyok. Eszemben sincs haragudni rájuk, mert ők a maguk érzéseit csomagolják selyempapírba, és teszik a fájuk alá, míg én azokat, amelyeket én gyűjtöttem és ápoltam féltőn. Lelkem bonbonos dobozának mélyén azok lapulnak várva a karácsonyt.
Tisztelem azokat az embereket, akikben még maradt szikrája a becsületnek és a józanságnak. Nem hazudnak jobb életet, szebb családot és csodás életet, ha nincs nekik. Ehelyett élnek, ahogy jónak látják, és ha ez maga a szürkébe hajló alkonyat, az se zavarja őket. Jó manapság megtapasztalni, ha van, aki ad, ha önzetlen és figyelmes, mert már oly kevesen képesek önmagunkon túl látni, és még kevesebben lemondani arról, amit magukénak hisznek. Pedig, megérthetnénk, hogy minden, amit érintünk, látunk, hallunk átmeneti. Amíg vagyunk, addig birtokolhatjuk erővel és szelíden is, a lényegen nem változtat. Ahogy a markunkban tartott víz, úgy szivárog ki ujjaink közül az idő, az emlékezés és a feledés is.
Szeretem azokat az embereket, akik képesek panasz nélkül haladni az életükben, akikben nem merül fel mások hibáztatása. Olyanok, mint a tűz, nem kérdeznek, de ha kell porrá változtatnak mindent, ami útjukba kerül, kivéve, ha valaki megállítja őket. Olyankor fejet hajtanak, tekintetük kitisztul, és elhiszik, hogy ez a világ nem értük, hanem értünk színes és változatos.
Szeretem az olyanokat, akiknek az elfogadás egyenlő a mindennapok lehetőségével. Akik nem győzködnek arról, hogy mások rosszak, szennyesek vagy bűnösek. Nem akarnak ítéletet mondani azokról, akik tőlük eltérően mást mondanak, gondolnak.
Jó dolog megérteni, a világ szőttesét nem csak párszáz ember szövi, hanem millióan és millióan adnak bele magukból egy darabot, az ő verejtékük is rácseppen, nemcsak egyesek parfümjének túlcsordult maradéka. Mert lehetünk mi emberek szépek, csúnyák, gazdagok, szegények, üresek és élettel teliek, de ezen a bolygón nincs hozzánk hasonló, és nem is lesz soha. Ha mennünk kell, odaát, a mostani burkunk nélkül, mind egyformák leszünk: lények, akik belepusztultak abba, hogy éltek, mégse maradhattak örökkön örökké lakói ennek a forrongó, akaratos, de csodaszép világnak.
Kép forrása: Pinterest
