Már nem voltak könnyei. Mind elsírta őket dühében, bánatában, félelmében. Képtelen
volt gondolkodni. Eltervezte, megtette. De a várt felszabadulás helyett a rettegés szakadt
rá.
Olyan csendben nyitott be a lakásba, amennyire csak tudott, mezítláb osont előre, talpát
mohaként simogatta a szőnyeg. Odabent csak a telefonja kékes derengése segítette a
tájékozódásban. A címet a férje gépén találta egy foglalás visszaigazolásában. És ahogy
pörgette a sorokat, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá számra, hogy a férfi hónapok óta
viszont folytat.
Ledöbbent. Eddig azt hitte, minden rendben köztük, hogy ők az a pár, akiket tényleg
egymásnak teremtette az Isten, akik jóban-rosszban, halálig együtt lesznek.
A felismerés mérhetetlen fájdalmat okozott, de az érzést hamar felváltotta a düh, a
magyarázat keresése helyett megtorlás tervezett.
De okosabb volt annál, hogy azonnal cselekedjen, lelke mélyén még ott motoszkált a
kétség halovány szikrája. Aztán a következő hét újabb bizonyítékkal szolgált.
Aznap este sokára ment aludni: addig érlelt sötét gondolatait próbálta tervvé kovácsolni.
Halálnemet keresett.
Mivel pénze nem volt, abból főzött, amit talált: gyógyszer, vegyszer, méreg… bármi jó,
amit otthon fellelhet. Arra képtelennek érezte magát, hogy puszta kézzel vessen véget a
csalfa férje életének.
Égett a szeme, mire megtalálta azt a megoldást, amihez a legkevésbé kellett
bemocskolnia a kezét: néhány gyógyszer kombinációja teljes sikerrel kecsegtette. Már
csak a megfellelő pillanatra várt. Nem pusztán büntetni akart, ki akarta élvezni minden
pillanatát. Látni akarta a férje arcát, amikor elmondja neki, régóta tud a viszonyáról,
látni akarta, ahogy retteg tőle a biztos halál árnyékában. Látni akarta a nőt.
Nem kapkodott. A lassú méreg, ami az ő szívét rágta, szétterjedt a testében, vitte a vére
az utolsó porcikájáig, míg végül ott keringett a hajszálereiben is.
Azon a héten olyan kedves volt, mit még soha. Figyelmes hallgató, buja szerető. A férje
élvezte a változást, csókokkal és bókokkal halmozta el. Egy pillanatra megingott, de
olyan rövid időre, hogy mire felfogta, addigra vége is volt. Már nem volt visszaút.
Fekete ruhája beolvadt az éjszakába, cipőjét a kocsiban hagyta. Könnyen bejutott a
lakásba. Az előszobába lépve majdnem átesett egy vörös tűsarkún, hogy aztán a hálóban
kővé váljon a látványtól. A düh úgy lobbant fel benne, mint a tűz. Nem gondolkodott.
Felkapta a komódon fekvő levélbontó kést, és lesújtott vele. A kifröccsenő vér
megtébolyította, nem látott, nem hallott semmit. Keze önmagától járt. Csak akkor állt
meg, amikor elsodorta az ólmos fáradtság. A kés a padlóra hullott, ő pedig lihegve
nézett bele a férfi arcába.
A férje nős kollégájának vérbefagyott arcába.
A felismerés mellbe vágta. Nem a férje hűtlen, ő csak segített. A sikoly úgy csúszott ki
a száján, mint a kígyó.
Kibotorkált a szobából, miközben lelökte a vázában álló tulipánokat. Zihálva leroskadt a
nappali padlójára. A rettegés összefacsarta a zsigereit. Nem az ő férje! Tekintete
megakadt egy könyvön: Örökség – olvasta a fekete betűket. Ő vajon mit hagy örökül?
Órák teltek el. Ült a sötétben, izzadtan, véresen, fejében ezer gondolattal. A visszatérő
rémképpel a halott pár arcáról.
Börtönbe kerül kettős gyilkosságért. Nem akart!
Zsebében megrezzent a telefon: a férje kereste, aggódott. A férfi, aki nem csalta meg.
Kétségbeesett. Ujjai a tablettákat tapintották.
Most gyorsabban döntött. Határozott léptekkel vonult a konyhába, engedett egy pohár
vizet, majd a gyógyszereket a markába öntötte. Két korty volt mindössze.
Kép forrása: Pinterest
