Ha itt lennél, én más lennék. Így is más vagyok, mert elmentél. De ha leülnék melléd, ígérem, nem lennék türelmetlen, nem nézegetném két percenként az órám, és ha azt gondolnám olykor, hogy minden történetedet ezerszer hallottam, mosolyognék újra meg újra. Nem azért, mert hazudni akarnék, csak jó lenne hallgatni téged. Vagy ha hazudnék, az se baj, mert megérné minden pillanatát, hogy veled lehetek.
Ha itt lennél mellettem, nem sietnék sehová, mert már tudnám, hogy minden megvár, és ha nem, akkor se bánnám, mert nem késnék le semmiről. Az út, amelyet megélünk napról napra rövidebb. Mindannyian a vég felé sietünk, mégse lassítunk. És ez a gyorsaság csak akkor lesz fájdalmas, ha rájövünk, egyesek mennyire közel vannak a célhoz.
Ha itt lennél velem, főznék neked olyan húslevest, hogy csak na, bár a tiedhez hasonló nincs a világon. Hiába teszek én bele mindent, amit mondasz, vagy mondtál, hiányzik belőle az otthon, a régi udvar, a törökszegfű illata a kertből. Nem ugatnak bosszantóan az öreg kutyák, ha peckesen elsétál előttük egy fiatal, és nem hozza távoli harang hangját a szél.
Hogy mindez nem is kell egy leveshez? Dehogynem. Ettől lesz íze, zamata, olyan, amilyenhez én csak hasonlót tudok főzni. Már a vége felé, amikor már alig tudtál beszélni, csak szemeddel intettél, akkor is tudtam, hogy ha elhagyod ezt a világot, senki más nem pótolhat. Így vagyunk ezzel mi, gyerekek. Árva lesz a ház, a kert és tornácon sütkérező veréb is. Apa már rég elment, utána te sem vártál sokat. Én maradtam csak a véredből, meg a húgom, akit messzire sodortak a mindennapok. Azt mondtad, nem kell aggódnom, hisz van családom, ott vannak a gyerekek, akiket rajongva szerettél, bevallottan jobban, mint bennünket. De ez a család nem ugyanaz, mint amelyben én felnőttem. Nem úgy forog szánkban a szó, nem ugyanaz az ölelés.
Ők nem emlékeznek rád abból az időkből, amikor tonnaszám főzted be a paradicsomot, és az a szó, hogy fáradtság, soha el nem hagyta a szád. Erős, szálegyenes termeted inkább tört volna ketté, de nem hajlott. Makacsságodnak ára volt, a betegség felemésztett, mert nem akartál tudomást venni róla.
Ha itt lennél velem, kedvesebb lennék hozzád, nem pörölnék veled, hogy egyél, hogy próbálj meg aludni, hanem hagynám, hogy mesélj, ha akarsz, és a hallgatásod is örömmel üdvözölném, mert tudnám, hogy neked az jó. Néznélek és fognám a kezed, és most én mesélnék neked olyan csodálatos történeteket, amilyeneket te nekem.
Nem akarnék millió és millió gyógyszert beléd imádkozni, engedném, hogy szemed csillogása túlragyogja a hajnalt. Mindent másképp csinálnék, mert már tudom, mit jelent a nincs tovább. Mielőtt apa elment, akkor is sejtettem, de nem repedt meg a szívem a halál szó hallatán. Aztán őutána földrengés rázta meg a bensőm, de te még itt voltál, te még emlékeztettél arra, ki vagyok én. Te elmondtad, honnan jöttél, honnan jöttem én, és a régi mesék puha szállal kötöttek a múlthoz, amelyben a sárguló fényképek mosolytalan arcai életre keltek. Még megkérdezhettem, ki van a szalmakazal mellett, kire kacsint az a fejkendős néni, akit öregnek láttam, pedig harminc is alig lehetett. De ahogy kiléptél ebből a világból, elvitted a régi tudást, az emlékeket, amelyekben az emberek árnyékát már csak te ismerted.
Ha itt lennél velem, Tündérország lenne ez a világ.
Még akkor is, ha előtte sokat vitatkoztam veled, sokszor mondtam neked, hogy te nem értesz meg és nem érted a mai világot sem. Valami elképesztő önteltséggel jöttem haza hozzád az utóbbi években, és nem akartam észrevenni, hogy bár a régi világ nekem halott világ lett, neked nagyon is él. Elfelejtettem, hogy Tündérországot te adtad nekem, de én hanyagul félredobtam, mondván, nincs időnk a mesékre. Mekkorát tévedtem! Semmi másra nem kellene annyi időt szakítani, mint az emlékezésre.
Az emlékek mozaikja segít bennünket, hogy a valóság mai terítőjét színesre tudjuk hímezni. Már tudom, de késő.
Már nem lehetsz mellettem. A mécses, amit érted gyújtok, apróság. Nem hoz vissza téged, de ha a lángjába nézek, még felfedezem azt az emberpárt, akikből lettem, akik miatt életem lett.
Ezért ebben az időszakban nem a halálra emlékezem, hanem az életet ünneplem, mert bár nélkületek vagyok, de miattatok élek. Az én mécsesem azért ég, mert rátok gondolok, apa és anya. Hiszek abban, hogy egyszer még szavak nélkül is elmondhatom, hogy mennyire szeretlek benneteket. Ennél fontosabbat az életben nem tehetek. Így apró mécsesem világítson az élet emlékére, amit nekem adtatok. Én látlak benneteket a szívemmel.
Kép forrása: Pinterest
