A féltékenységi ügyek mindig egyértelműek, gondolta Walker nyomozó, ahogy ide-oda lökdöste kávéja maradékában a szétrágott fapálcikát. A sebet indulatból, mindig szemből ejtik. Egy megcsalt férj képtelen hátba szúrni azt, aki elárulta: látni akarja a reakciót, a félelem döbbenetét. Összegyűrte a papírpoharat és a szemetesbe dobta. Le kéne szoknom a koffeinről.
Az irodában egyedül az ő asztalánál égett a lámpa: a többiek órákkal korábban hazamentek, de a nyomozó még felénél sem tartott az előtte sorjázó kartondobozokban tárolt akták alapos átfésülésének. Nem hagyta nyugodni a márkinő ügye.
Ebben az esetben is egyértelmű a helyzet. A halálos szúrás elhelyezkedése, mélysége, az arcra fagyott értetlen kifejezés – valaki bosszúból akarta bántani. Pontosan emlékezett a rendőri jelentésre. Egy mit sem sejtő takarítónő fedezte fel a hálószobában heverő testet. A márkinő tetőtől talpig fel volt öltözve, mintha készült volna valahová. A személyzet állítása szerint a gyilkosság feltételezett pillanatában a házban nem tartózkodhatott más, csak olyasvalaki, akit a márkinő személyesen, tudtuk nélkül engedett be.
Az ehhez hasonló ügyek rutinprocedúrának számítottak: kihallgatni a férjet, megkeresni a szeretőt. Más gyanúsított általában szóba sem jött. A márkiné ügyének megoldása azonban lassan egy hónapja húzódott, a férje ugyanis tökéletesen mozgásképtelen volt.
Walker nyomozó többször is beszélt a márkival a haláleset óta. Tudatánál lévő, művelt és elegáns ember volt. Minden mozdulatát egy ápolónő felügyelte, aki mosdatta, pelenkázta és napi háromszor etette – ez az apró, gyors kezű asszony fordított neki, ha a márki elharapott vagy rosszul ejtett néhány bonyolultabb szót. A nyomozó leginkább sajnálta ezt a briliáns férfit, akit élete végéig az ágyához láncolt egy tragikusan végződő vágta a kedvenc csődörén. A márki minden kérdésre készségesen válaszolt. Felesége halála megrázta ugyan, de szégyenkezve vallotta be, hogy elhidegültek a baleset óta. Egy fedél alatt, de külön életet éltek. Voltaképp azt sem tudta, a márkiné hová készülhetett aznap este.
Miután az első alkalommal lekísérte a kovácsoltvas kapuhoz, az ápolónő szelíden megfogta a nyomozó karját, és fojtott hangon megszólalt. Miután ledobta a ló, nyaktól lefelé mindene lebénult. Érti, mire gondolok? Minden testrésze. A nagysága nem ért hozzá soha többet. Tudja, milyen érzés az egy férfinak? A nyomozó szórakozottan válaszolt. Talán nem rosszabb, mint egy nőnek.
A ház úrnőjéről a személyzet nem volt valami jó véleménnyel. Néhányan egyenesen azt állították, hogy maga kereste a bajt. Társaságba, szórakozni járt, későn ért haza, rendszeresen és sokat ivott. Vacsorákat adott, zajjal és zsongással töltve meg a házat, s ezekről férje rendszerint csak aznap értesült. Egész napokat volt képes eltölteni a lovak között, kiváltképp azt a szürkét szerette, amelyik azon a végzetes napon levetette magáról a márkit.
A lovász volt az egyetlen, aki mintha különvéleményt képviselt volna. Kimért, középkorú férfi volt, bokáig sáros csizmáját zavaró közelségben tartotta a nyomozó kordbársony nadrágjához. Sokat hangoskodtak, persze. De meg kell érteni, hogy ők nem olyanok, mint mi. A valóságuknak semmi köze hozzánk, a mi bajainkhoz. A márkiné, ő egy egész más világ. Más univerzum. Mintha egy analfabéta próbálná megérteni a matematikát. Feltűnően, talán babonából kerülte a múlt idő használatát.
A nyomozó csak a márkinál tett harmadik látogatásakor, az egyik szakács csipkelődő megjegyzéséből jött rá, hogy az ápolónő szerelmes a lovászba. Fel is rótta magának, hogy nem vette észre az egyértelmű összefüggést: ez a két ember tölti a legtöbb időt a hatalmas birtokon. Talán itt is élnek; az ápolónő biztosan, de a lovásznak is hajnalban kell kelnie, hogy kiganézza és tisztán tartsa a díjnyertes lovakat. Állandóan egymás közelségében, mégis olyannyira különböző napirenddel és kötelezettségekkel élnek, hogy minden vágy ellenére lehetetlen egymáshoz érniük. Bárkit megérintene ez a közös magány.
Walker nyomozót meglepte, mennyire a múlt század hagyományai szerint zajlik minden ebben az úri háztartásban. Maga a márki dobozos Marlborot szívott és nagy lelkesedéssel követte a lóverseny-közvetítéseket, de mégis egy letűnt kor relikviájának tetszett elsötétített hálószobája brokátfüggönyei között. A márkiné a takarítók szerint bűnös élvezettel falta a horoszkópokat és női magazinokat, Chanel parfümjének illata belengett minden szobát. Ugyanakkor egy valódi dáma társasági életét élte, kártyával, füsttel, szalonspiccel.
A legutóbbi parti névsorát a nyomozónak sikerült megszereznie. Kis híján hasra esett, amikor meglátta az első tíz nevet, a többi ötvenről nem is beszélve. A kékvérű elit apraja-nagyja összegyűlt a márkiné zajos estjein: bírók, üzletemberek, milliárdosok. Szédítően nagy volt a merítés. A sztárparádéból bármelyik fiatal vagy középkorú úr szóba jöhetett, mint a márkiné titkos szeretője. Alaptalanul faggatni a világ legsikeresebb jogászait pedig egyenlő egy halálos ítélettel – karrierszempontból mindenképpen.
Azt sem tudta, honnan fogjon hozzá; végül úgy döntött, egyenként utánanéz minden egyes résztvevőnek, valamelyest leszűkítve a lehetséges tettesek körét. Ezért volt hát tele éjféltájt az íróasztala olvasatlan dokumentumok tömkelegével. Zsongott a feje a rengeteg hírességtől. Egyre jobban kétségbeesett, mert a kartotékok nem rejtettek számára semmiféle bizonyítékot, de még csak a gyanú árnyékát sem. Csupa feddhetetlen pénzeszsák.
Hiába csapott fel újabb és újabb mappákat rendületlenül, valami nem hagyta nyugodni. A vérében a koffein vesztésre állt a fáradtsággal szemben. Már éppen elbóbiskolt volna a karosszékében, amikor egy kristálytiszta mondat jutott az eszébe, a saját mondata.
Talán nem rosszabb, mint egy nőnek.
Az ápolónő fülig pirult erre a mondatra. Akkor még nem tulajdonított jelentőséget ennek a szégyenlős pirulásnak, de most úgy kattant helyére, mint a bezárt pillangókés pengéje. A gondoskodás, amivel az asszony ellátja a márkit; a tekintete, ahogy a szikár lovászra néz. Arra tette fel az életét, hogy odaadja magát másoknak, és cserébe nem vár semmit. Ebből a reakcióból pedig egyértelműen következik, hogy nem is kap.
Mindvégig rossz helyen keresgéltem, döbbent rá Walker nyomozó. A márkiné szeretője ott volt az orrom előtt. Hát nem megmondták, hogy napokat tölt az istállóban? A motiváció hirtelen kristálytisztán rajzolódott ki előtte, egy pillanatra a fény illúzióját keltve a sötét irodában. Igaza volt: ez féltékenységi ügy. De nem a férj és nem a szerető, egy harmadik fél gyűlölete vezérelte a pengét. A reménytelenül szerelmes ápolónőé, aki az életét adná a lovász egyetlen érintéséért. Az asszonyé, aki tehetetlenül nézi, hogy a számára olyan kedves márkit megcsalja a felesége – mégpedig az egyetlen férfival a háztartásban, aki tabu volna. Azzal, akire évek, talán évtizedek óta vágyik, titokban és mindent felemésztően. Hát persze! Ki másnak lett volna szabad bejárása a márkinő szobájába?
A nyomozó felkapta a telefonkagylót, és azonnal tárcsázta a főnökét.
Írta: Saphhoe
Kép forrása: Pinterest
