Iza
Az élet kivételesen brutál meglepetései közé tartozik az is, hogy rájöttem férjem hűtlenségére. Nincs az a nő, aki erre vágyna, még akkor se, ha a már elhidegülőben vannak. A csalás legyen az bármikor, szemét és aljas, bár nem mindig egyformán fáj. Ahogy nekem sem. Az első döbbenet után gyorsan kijózanodtam, és abban bíztam, hogy gyorsan túlleszek rajta. De ahogy Adél előkerült, mondanom sem kell, hogy a játék más fordulatot vett. Azt kell gondolnom, hogy eleinte még élveztem is. Gonoszkodni jogosan nem kis élvezet. Van-e annál jobb, mint visszavágni és megmutatni, hogy nem vagyunk vesztesek? Most azonban mégis keserű lett a szám íze. Addig, amíg csak a férjem büntije ment, nem is volt gond. De hogy Adél tényleg terhes, az mindennek a teteje. Persze, mire számítottam? Nem a Szentlélektől az, nincs szó szeplőtelen fogantatásról. Mielőtt bárki azt gondolná, én se vagyok szent. Legalább ennyi jó van az egészben. Viszont a házasságunk harmadik szereplője bekapta a legyet, méghozzá az én hatékony közreműködésemmel. Az járt a fejemben, amikor Adél elmondta, hogy megmondjam-e neki az igazat. Hallgattam, mérlegeltem, de nem volt mit tenni, végül az igazság mellett döntöttem. Volt itt már annyi hazugság, hogy nem volt kedvem tetézni.
– Mit csináltál? – kiabált a telefonba. – Ezt nem hiszem el! Hogy tehetted? – Hangja visítós és csalódott is volt egyben. Mintha nekem tisztában kellett volna lennem azzal, hogy ő jó fej, csak csapdát állítottak neki!
– Tudom, tudom…De nem sejthettem, hogy te ki vagy és milyen! – feleltem haragosan.
Azért ne feledjük el a tényt, hogy ő a férjem lepedőpartnere volt, még akkor is, ha nem sejtette, hogy nős. Hogy nem vette észre? Ilyet egy nő kiszúr egy idő után, kivéve, ha vak és ostoba.
– Ez igaz, de most miattad egy gyerek van a hasamban, akire mindig is vágytam, de nem ilyen áron! Most mi a fenét kezdjek vele? – Ekkor elsírta magát. Eddig sose hallottam vagy láttam bőgni, sokkal erősebbnek tűnt, mint az a nő, aki a terhessége miatt esett kétségbe, megjegyzem, joggal. Viszont gyereket akart… Vagy ez most gonosz megjegyzés tőlem?
– Próbálj meg lehiggadni! Jó lenne, ha csak arra gondolnál, mi a jó neked! Tedd azt, amivel a legjobban jársz!
– Iza, ugye hallod magad? Hogy tehetném? Ezt a pszicho blablát most mellőzd, mert menten felrobbanok. Mindjárt el fogok ájulni…Egyszerűen nem hiszem el, hogy azért vagyok terhes, mert kilyukasztottad a gumikat. Hogy lehet, hogy azon a kis résen kifurakodott egy kis g…? – Nem mondta ki, de nem is kellett.
– Ülj le gyorsan! Akarod, hogy átmenjek hozzád és megbeszéljük?
– Nem, köszönöm! Egyedül akarok lenni inkább…Ha anyám megtudja, megöl. Ha apám, akkor megfojt. Nem ismered őket, mindegy hány éves vagyok, és az se számít, hogy ez a 21. század, nekik a szégyen az szégyen. És mit mondok majd a gyerekemnek? Édesem, egy kiszúrt koton terméke vagy, de azért szeretlek?
Elnevettem magam, mert kiéreztem a humort kétségbeesése mögül. Vajon én mit tennék a helyében? Pláne, hogy tudom, nem lehet gyerekem. Elárulta az orvos kb. másfél hónapja, de nem mertem megmondani a férjemnek. Gondoltam, téved, van ilyen a világmindenségben. Vagy majd kitalálunk valamit, ha szeretjük egymást. De nem így lett. Talán hagynom kellene ezt az egészet a fenébe, elválnom villámgyorsan, és keresnem egy zárdát, ahol apácaként tengethetem az életem? Vagy menjek el Afrikába egy segélyszervezethez, aki gyerekekkel foglalkozik?
Vajon hogyan reagál majd minderre a kedves párom, aki a világ hazugja? Boldog lesz vagy csak meglepett? Akár mindkettő? Szeretett engem egyáltalán valaha is az a nyomorult? Itthon ülök, nézem a négy falat, és az jár a fejemben, hogy miképp tud ilyen hirtelen összeomlani egy élet? Hát így. A legfájóbb az, hogy biztosnak hiszünk mindent, garantáltnak és még unjuk is olykor.
Órákkal később megcsörren a telefonom. Látom, hogy az a szemét keres. Mit akarhat? Ugyan mivel áll elő? Remélem, nem mondja, hogy szeret, mert kitépem a nyelvét.
– Igen… – mondom óvatosan. – Itt maradt valamid?
– Erre csak egyet lehet válaszolni, de nem teszem – közli. – Valamit még el kell mondanom…Nem tudom, tudsz-e róla, de…
– Ne folytasd! A szeretőd terhes. Ennyi. Ezért nem kellett volna hívnod, nem a te érdemed!
Felnevet. Gúnyosan és magabiztosan. Gyűlölöm.
– Hát kié? Merthogy nem a tiéd, az biztos – mondja undokul.
– Dehogynem, te nyomorult! Remélem, a gyerektartás elviszi a fél fizetésed! Légy boldog, és ne keress! A maradék cuccod kidobom a szemétbe, megértetted?
– Iza, kérlek! Miről beszélsz? Adél nem akarja megtartani! És hogy érted, hogy neked is közöd van hozzá?
– Ne akard tudni! Nem érdekel, meg akarja-e tartani vagy sem. Egyes egyedül azt bánom, hogy nem dobtalak előbb, vagy nem fogadtam el a külföldi állást miattad. De mindegy. Az az igazság, hogy megérdemled, hogy apa legyél, hogy rájöjj, mennyire képtelen vagy szeretni mást magadon kívül.
Hallgat. Nem tudom, mire gondol, biztosan nem arra, hogy igazam van.
– Lehet… – jegyzi meg végül.
– Holnap felkeresem az ügyvédem, és fél éven belül hallani se akarok rólad, világos? A nyomorult kocsit megtarthatod, de a bútorok az enyém maradnak, rendben? Feltéve, ha nem hetyegtél itt az ágyunkban.
– Iza…Nem vagyok aljas…Pontosabban nem úgy, ahogy gondolod. Sajnálom, hogy…
Mielőtt folytathatná, kinyomom. Bőgni kezdek, mert ideje kiengedni a feszültséget, és ennek a legjobb módja a sírás. Berakom a Clair de Lune-t és sírok egy sort. Nem, nem vagyok nyertes, tudom, bárhogy igyekszem meggyőzni magam arról, hogy jobb, hogy kiderült a megcsalás, mintha éveken át szenvedtem volna. Az est belopózik a szobám ablakán, és én csendesen belealszom a szomorúságba.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
