Zorán kifejezetten utálta, hogy mindenki, akivel találkozott, és nem ismerte őt gyerekkorától kezdve, megjegyezte, hogy harmincnak látszik. Negyvenöt volt, és szerette volna, ha kisfiús vonásai némileg háttérbe szorulnak. Arcán nem hagyott nyomot az idő, ami különösen kegyes volt tőle, pedig pokoli évek voltak mögötte. Elveszítette szerelmét, akivel tíz éven át alkotott egy párt. Tamara az utolsó két évben már csak árnyéka volt önmagának. Mellrákkal küzdött, és a betegség erősebb volt nála. A fiú, vagy mondjuk úgy férfi, hisz azt sokkal jobban szerette, megszenvedte vele együtt, mert kis híján tönkrement a vállalkozása is. Két okból is muszáj volt dolgoznia: legfőképp a pénz miatt, mert szerelme betegsége felemésztette az összes tartalékukat, és vele együtt őt is. Képtelen volt folyamatosan mellette lenni, mert a tehetetlenségtől majd felrobbant. Nincs nagyobb szenvedés, mint egy szeretett személy lassú haldoklását követni hónapokon át, mondogatta magában. Így, amikor taxiba ült, vagy új bérlőkkel találkozott, mindig megkönnyebbült és erőt gyűjtött az elkövetkező időszakokhoz. Tamara foggal-körömmel küzdött az utolsó hetekig, amikor feladta. Már azt is kimondta, amit senki nem akar hallani: el akar menni, mert torkig van a szenvedéssel és a reménytelenséggel. Épp szerelmesek napján hunyta le a szemét örökre. Zorán nem volt mellette, kiment egy kávéért a kórházi folyosóra, és mire visszaért, a lány már elindult az ismeretlenbe vezető úton. Hogy az elkövetkező évet hogyan élte túl, maga se értette, de lassan tizenhárom, tizennégy és most már tizenöt hónap volt mögötte, és már tudott mosolyogni.
Kicsit elszégyellte magát, amikor Rozina megtetszett neki. Hogy idősebb volt nála, az cseppet se zavarta, mert sose értette azokat a férfiakat, akik fiatalok után futkosnak, és semmi más nem érdekli őket, mint hamvasságuk. Ő beszélgetni akart, megélni a hétköznapokat, ha jók, ha kevésbé azok, és nem hiányzott neki semmiféle bolondság. Titkon azt is bevallotta, hogy gyerekre se vágyik. Ennek anyja nem örült, de fokozatosan elfogadta a tényt.
Aki miatt viszont bajban volt, az nem volt más, mint Rozi lánya, Zita. Álmában se gondolta volna, hogy zaklatni fogja. Az első pár napban, amikor beköltözött, még elfogadta, hogy hol ezért, hol azért hívogatja, de idővel kelletlenül morgott valamit, és tudtára adta, hogy nem ér rá. Amikor találkozni akart vele a nővérei miatt, úgy gondolta, jobb, ha belemegy, a pénze is több lesz, és legalább Zita békén fogja hagyni. Arra igazán nem számított, hogy épp azzal a nővel futnak össze, akihez mindkettőjüknek köze van. Igaz, hogy nem volt szó valódi találkozásról, de biztos volt benne, hogy Rozina látta őket. Zita tett róla, hogy így legyen, mert túl hangos és vidám volt. Indokolatlanul zajosan viselkedett, és ezt nem szerette.
A delfines este, ahogy ő hívta, maga volt a csoda. Az a giccses, romantikus csoda, amit a nők szeretnek. Nem sok része volt benne, mert a nap akkor is lebukott volna a horizonton, ha ő nem jár arra, így azonban a hajóról nézve, ölelve a nőt, tényleg bizsergetően kellemes volt. Ahogy az is, ahogy ölelhette. Fantasztikus érzés volt karjaiban tartani Rozit, aki belesimult és úgy adta át magát neki, mintha mindig is erre vágyott volna. A hajón szeretkezni még delfinek nélkül is extra élmény volt, nem mintha nem csinálta volna már, de Tamara óta nem volt senkivel. Szó szerint. Nem akart lenne senkivel, és ez még önmaga számára is döbbenetes volt. Tizenöt hónapig gyászolt a teste, a lelke viszont talán a végtelenségig. Mégis megengedte valakinek, hogy megérintse.
– Minden rendben? – kérdezte, ahogy a kis hajó csendesen ringatózott a nap utolsó sugarainak fényében. Enyhe szellő járta át a fedélzetet, és belopakodott a párhoz is, akik hosszú időn át feküdtek csendben.
– Minden! – hangzott a válasz. Rozi Zorán karjai közt pihent háttal, arcát nem látta, de hallotta a hangján, hogy ebben a szóban benne van tényleg minden, amit mondhatott abban a pillanatban.
Finoman cirókálta a vállát, a nyakát és beszívta hajának napsütötte illatát. Ezt a békét kellene palackba zárni, gondolta. Így kellene maradni reggelig… A nő is hasonlóképpen lehetett, mert nem ficergett. Szerette volna megkérdezni tőle, hogy jól érezte-e magát, de aztán elhessegette a kérdést. Úgyis kiderül. Nem muszáj mindent kimondani, ami az embert feszíti…
– Egy delfint se láttam! – szólalt meg váratlanul Rozi.
– Sajnálom, pedig iderendeltem őket! – felelte neki nevetve.
– Nem hallgatnak rád, úgy látom.
– Szabadok és boldogok! Nem lehet őket irányítani, pedig engem kedvelnek!
Rozi megcsóválta a fejét. A kis öntelt. Még hogy kedvelik őt! De nem mondott semmit, jobbnak látta nem csillogtatni szarkazmusát az adott pillanatban.
– Nem leszel ideges, ha mondok valamit? – kérdezte a srác.
– Erre a kérdésre nem lehet jól válaszolni. De! Már most az vagyok! Mondd gyorsan, mert a gyomromba áll azonnal!
Zorán megsimogatta a karját és belecsókolt a hajába.
– Holnap érkeznek a lányaid! Nem lett volna szabad elmondanom, de gondoltam, jobb, ha tudod.
– A szentségit neki! – káromkodta el magát. – És ezt Zita eltitkolta? Nem értem a saját gyerekeimet, de hogy utánam jönnek, azt egyenesen utálom. Itt az egész dalmát part, és nekik egy hely se tetszett, csak az, ahol én vagyok.
– Talán szeretnek és aggódnak!
– Inkább arról van szó, hogy irányítani akarnak. Elfelejtik, milyen szerepkör jutott nekik.
– Az nem lehet, hogy attól félnek, hogy elveszítenek?
– Nem hinném, hogy tévedek, de inkább a saját önzésük vezérli őket.
Ezután nem esett több szó a lányokról. Rozi nem hagyta, hogy gondolataiba férkőzzenek. Kicsit megijedt önmagától, és talán attól is, hogy a régen tapasztalt isteni szeretkezést összetéveszti a szerelemmel.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest