Könyvesbolt Dalmáciában 30. rész – Walter gyanakszik

Zita a föld felett két méterrel ballagott Ian mellett, aki ha rápillantott, sütött belőle a rajongás. Az nem lehet, hogy valakinek ennyire bejövök, gondolta kissé feszülten, de tagadhatatlanul boldogan. Pedig a tények ezt mutatták. Ha valaki szerelembe esik, tényleg se lát, se hall, ezt érezte ő is, ahogy bokáig lejárták a lábukat, majd a kikötőben leroskadtak egy padra. Eszébe se jutott az anyja, nővérei se, csak az futott át az agyán, hogy miképp tudott egyáltalán ránézni másra Ian-en kívül. A fiút minden érdekelte, amit mondott, és nemcsak felületesen, hanem belekérdezett, részletekbe menően tudni akart a terveiről, és nagyot nevetett, amikor bevallotta neki, hogy kémkedni jött a városba.
Szerencséd, hogy anyukátok jó fej, az enyém nem lett volna kedves velem, ha elmondom neki, hogy irányítani akarom az életét! – jegyezte meg.
Én, azaz mi nem akarunk beleszólni, csak a jó útra akartuk terelni! – mondta a lány, és megdobbant a szíve, amikor a fiú keze mintegy véletlenül hozzáért.
Nincs jó út! Olyan út van, amit ő választ és nektek el kell fogadni!
A szépszemű, mosolygós srác megcsóválta a fejét. Hogy jutott eszébe a lányoknak, hogy beleavatkozzanak más életébe? Hiába, más ország, más mentalitás, szögezte le magában.
És mi van, ha nekünk ez nem tetszik? – nézett rá a lány, és szája dacos fintorba rándult.
– Ne legyél kisbaba! Anyukádnak nincs szüksége arra, hogy valaki megmondja, mi a jó neki. Különben is a te dolgod, hogy mi nem tetszik neked és a nővéreidnek.
– Te valami guru vagy indiai bölcs vagy álruhában? – ugratta a lány, mire a srác megfogta a kezét és hirtelen megcsókolta.
– Nem hinném! – nevetett fel. – Azok nem vágynak földi örömökre! – Gyere, hagyjunk itt mindent és együnk valamit, mert már éhen halok!
Zita a csóktól egyszerűen nem tért magához, bár rövid volt és édes. Egy falatot nem tudott volna lepréselni a torkán, de ha Ian azt kéri, hogy másszák meg a Mount Everestet, akkor is kérdés nélkül követi. Így boldogan hagyta, hogy a fiú megfogja a kezét. Fél kézzel elővadászta a telóját, és a keresőben egy közeli helyet jelölt meg. Természetesen volt is egy kisebb, családi vállalkozás nem messze, amit azonnal vonzónak találtak. A nap már nem volt magasan az égen, de még a kellemes május átragyogott a vékony felhőkön. Istenem, hogy lehetséges az, hogy ennyire jó érzés valakivel együtt lenni, pedig még alig ismerem, morfondírozott a lány, és bár nagyot kordult a gyomra, tudta, hogy nem bír majd enni. Ám a kis, kockásterítős hely, ahol 4-5 asztal lehetett csak, azonnal elbűvölte. Volt is egy szabad a terasz sarkában, mert épp akkor állt fel egy másik pár. Mi szerelmesebbek vagyunk, nyugtázta, és hagyta, hogy a fiú megpuszilja a fejét és kihúzza neki a széket.
Egy igen kövér, bajuszos férfi állt meg mellettük kedves mosollyal, és arra a kérdésre, hogy mit ajánl nekik, azonnal a csevapot mondta, ami szerinte a náluk a legjobb egész Dalmáciában. Mivel erről nem volt bővebb tapasztalatuk, azonnal beleegyeztek. Ian a lányra nézett, és látta, hogy kipirult arca ráragyog. Régen találkozott már ennyire érdekes emberrel. Alig volt már olyan ismerőse, barátnője, akire nem unt rá pár órán belül. De ez a kis magyar lány a fura családjával nagyon tetszett neki. Arra nem akart gondolni, hogy mi lesz velük, ha majd mindketten hazamennek, hiszen a nyári vagy majdnem nyári szerelmek ritkán tartanak örökké…Ian a mában élt, és emiatt keveset aggódott, mert tudta, hogy az aggódás megmérgezi a jelen pillanatait.

Walter mindeközben rekordot döntve ért be a kórházba Eszterrel. A lány annyira rémült volt, hogy sírni sem tudott. A fejében zakatolt a rémület, és bár még nem volt tisztában azzal, mit jelent anyának lenni, nem akarta elveszíteni azt az aprócska lényt, aki megfészkelt benne. Arról nem beszélve, hogy még el se mondta otthon. Nem merte, mert a barátnője is túl korán kikotyogta, aztán elvetélt. Babona ide vagy oda, ebben az esetben hitt benne.
A kórház személyzete oly sebességgel intézkedett, hogy elámult volna, ha lett volna rá ideje. Ehhez nem volt hozzászokva. Nem az adminisztráció volt a legfontosabb, mint odahaza, ahol akkor is a TAJ kártyát kérték, ha levágtad a fél kezed láncfűrésszel.
Kérem, hogy a kedves édesapa üljön le itt a folyosón! – mondta egy nővér. – A lánya jó kezekben van, nem kell aggódnia. Igyon egy kávét addig, és meglátja, minden rendben lesz.
A „kedves édesapa” nem akart magyarázkodni, bólintott. Vajon hány százszor mondja el ezeket a mondatokat ez a nővérke, futott át az agyán? Biztosan unja, de hangjában nem volt fáradtság vagy kiégettség. Látszott rajta, hogy szereti a munkáját, no meg az embereket. Mégse akart tétlenül üldögélni, inkább elindult keresni egy italautomatát. Nagy meglepetésére ismerős arcot pillantott meg. Azt a srácot, akit egyszer már látott Rozival. Kicsi a világ, gondolta, de valami nem hagyta nyugodni. Bedobta az aprót, és bár addig kedves apának látszott, hirtelen végtelenül kíváncsi férfivá változott.

 
 

Jaj, Walter, ez annyira gáz, suttogta egy belső hang, de nem akadályozta meg abban, hogy Zorán után lopakodjon.

Folytatjuk…

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here