Állok a tükör előtt, és nem mozdulok. Nagyon ritkán merek belenézni, mert mindig feltűnik egy újabb ránc, egy zsírpárnácska vagy épp a narancsbőröm romlott az utolsó, véletlen odatévedés előtt. Nézem magam és tudom, hogy sose tudtam elfogadni, amit láttam. Hiába voltam sovány, akkor deszkának tűntem, kismellűnek, lapos fenekűnek, amikor meg meghíztam, akkor egyértelműen kövér disznó lettem. Abban a tükörben, amely előtt én meg mertem pillantani magam, mindig egy olyan nő állt, aki gyűlölte a testét. Volt, amikor úgy éreztem, éles késsel fel tudnám hasogatni a bőröm, mert szürke, vagy pattanásos, ma meg már ereszkedik. Világéletemben bántottam magam, mert nálam mindenki jobb és szebb volt. A barátnőim, a filmsztárok, a kollégák, a férjem szeretői, azaz minden nő a földkerekségen. És csak ettem, majd koplaltam, utána zabáltam és ököllel az arcába tudtam volna ütni annak, aki azt állította, hogy a fogyás akarat kérdése. Hát hogy nem érted, hogy épp ez az akarat nincs meg bennem, üvöltötte bennem egy hang? Istenem, de szeretek enni, élvezem az ízeket, a gyümölcsök zamatát, a csokit, amely ha nem is vidít fel, de megnyugtat. Élvezettel eszem húst hússal, szaftosan, szárazon, hidegen vagy rántva, mert enni jó. Öröm és elégtétel. Este és reggel is az, hiába gyötört utána bűntudat. Nem lett volna nekem semmi bajom, ha nem nézek tévét, nem görgetem a telefonom kijelzőjét, csak álmodozom, és hiszek abban, hogy jó élni. De kövéren nem az. Legalábbis így hittem én. Aki dundi, az már víziló, aki meg kövér, arra földet kell hordani, mert látszik a vastag karja, a zsírban fürdő dereka, a tokája, és hiába mosolyog, sosem lesz kedves.
Legszívesebben ütöttem-vágtam volna a testem, amelyet becsméreltem, szidtam és hánytam, ha megpillantottam. Azt mondogattam magamnak, hogy még egy diéta, és vízbe ölöm magam, még egy keto, szénhidrát vagy bármi, és leugrok a szomszéd toronyház tetejéről. Mi vagyok én? Vágásra szánt marha, ami szaftosan tocsog a hájban? Tényleg nem vagyok képes abbahagyni a tortaevést? Valóban muszáj meginnom egy pohár bort, ha jólesik, miközben oldalast falatozok? És a sajtok, azok az omlós, zsíros sajtok! Mennyire puhák, kívánatosak, és én csak azért mondjak le róluk, mert valakinek nem tetszik a testem? És ez a meg nem nevezett valaki vagy valakik hatnak rám úgy, hogy mély megvetést és szánalmat érezzek, mert gyenge vagyok? Felneveltem két gyereket, kiszolgáltam egy férjet, törődtem anyámmal, apámmal, pátyolgattam a tesóim, és most itt vagyok, és senkit nem érdekel, milyen bőröm, mennyit nyom a mérleg, ahogy az se érdekelné az embereket, hogy rózsaszín tangát hordok, ami bevág. Senki nem vesz észre, mert elmúltam ötven, mert asszonyos vagyok, mert kikerekedtem, és hiába vagyok ápolt és csinos, a világ a gebéké. Én azonban egy kerek lovacska vagyok, aki száguldani akar, akinek hiányoznak a vad és buja rétek, de nem teszi, mert gyáva és attól fél, hátha megbotlik és hasra esik. Akkor meg kinevetik. Lesajnálva rápillantanak, és azt mondják, ilyen az, aki nem tudja elfogadni az öregedést, a ráncait, és a láthatatlanná válást.
Én azonban nem akarom többé nem szeretni magam. Azt akarom, hogy a testem boldog legyen úgy, ahogy van. Szolgál engem. Éjjel-nappal igyekszik a kedvemben járni. Nem törik el, nem roppan össze, amikor csúnya mondatokkal sújtom. Dolgozik tovább, és legfeljebb egy fejfájás erejéig sértődik meg. De miért teszem ezt vele? Miért nem gondolok arra, mit köszönhetek neki?
Jelzi, ha fáradt, ha üres, ha fáj, miközben én mostohán eltaszítom és csak akkor mosolygok, ha a mérleg tíz dekával kevesebbet mutat. Istenem, az a tíz deka felvágottban is kevés, én meg örvendezek, mintha az adna nekem megnyugvást, hogy egy milliméterrel keskenyebb a derekam vagy kisebb a hájjal kipárnázott mellem.
Én vagyok, aki magam legnagyobb kritikusaként alázom magam, pedig mások észre se veszik a hibáim. Én kimondom őket, hogy megelőzzem a sajnálkozást, a kínos mondatokat, hogy láttad, már megint felszedett egy csomót, pedig már majdnem sikerült leadnia valamennyit. Én vagyok, aki tönkreteszem a kedvem, elrontom a napom, pedig nevethetnék és örülhetnék millió apróságnak, de nem merek. Gyáván meghunyászkodva élek, mert a változás megrémít, és tudom, hogy belül azért vagyok üres, mert kiürítem a lelkem. Így marad az evés, amely újabb bántást hoz, mert a tükör és a mérleg kíméletlen, ahogy a média és az óriásplakátok is. Pedig egyedüli vagyok ezen a világon, nincs belőlem több, egyedi a szemem, a mosolyom és a szívem is. Mindent beáldozok csak azért, mert a testem hibás? Igen, párnás és puha, sok helyen gödrös, máshol fonnyadt, de az enyém, és ötven éve nem akarom elfogadni. Pedig csak ő van velem, mellettem, és nem lesz más, mert ahogy a lelkem hozzám tartozik, úgy a külső porhüvely is, amely volt már szexi, kívánatos, de terhekkel teli, vitt magában egy másik embert, kitágult, összehúzódott, és tette, amit tennie kellett. Sosem hagyott cserben, én meg üldöztem.
Így ünnepélyesen megfogadom, hogy mától szeretni fogom. Jobban, mint eddig bármikor. A legjobbat adom neki és minden nap megsimogatom. Szépeket fogok mondani, mert az enyém, mert szeret engem, és szolgál bármi áron. Minden reggel köszönettel fogok felébredni és hálával zárom majd a napot.
Köszönöm neki, hogy értem van, és nem hagy cserben.
