Ha azt gondoljunk, hogy arcfelvarrás alig pár évtizedes múltra tekinthet vissza, tévedünk. Már az 1700-as években történtek próbálkozások, hiszen a nők akkor is nők voltak, és az öregedéssel járó változásokat semelyik korban nem volt könnyű feldolgozni.
Képzeljük most el Budapestet valamikor az 1910-es évek elején, amikor a kávéházak megteltek elegáns hölgyekkel és urakkal, a Sugárút, a mai Andrássy út palotái ragyogtak a napfényben, és virágzott a társadalmi élet. A nők még hatalmas kalapokat viseltek és fűzőbe préselték testüket, hogy karcsúnak látszódjanak. Ám a fiatalság akkor is múlandó volt, ahogy ma is.
A legenda szerint, ugyanis orvosi feljegyzések nem maradtak fent, élt a fővárosban egy előkelő asszony, Janka, Lánczi Leó bankár felesége, aki nem akart beletörődni az idő múlásába. A magyar nők között talán az első volt, aki sebészi beavatkozásra vállalkozott annak érdekében, hogy megtartsa szépségét. Az időben ezeket az eljárásokat még ráncfelhúzásnak hívták, és gúnyolódtak azokon, akik kés alá feküdtek.
Természetesen azokban a körökben, ahol Janka mozgott, nemcsak a fiatalságról szólt ez, hanem arról is, hogy megőrizze státuszát a társaságban. Lánczi Leó a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot vezette, arról is nevezetes volt, hogy minden fillérrel elszámolt, a menzán együtt evett a dolgozóival, akiknek ingyenes étkezést és orvosi ellátást biztosított. Neki volt az elsők között a városban autómobilja. 52 éves koráig nem nősült meg, akkor is egy elvált asszonyt vett el, a már említett Lázár Jankát, aki 36 éves volt. Ez mindenképp botránynak számított. Lánczival családja a szégyen miatt nem is állt többé szóba.
Ebben a közegben és nem feledve, hogy Janka is tudott autót vezetni, ami különösen felháborította a főváros lakosságát, döntötte el az asszony, hogy változtat a külsején, amihez nagy bátorság kellett, különösen annak fényében, hogy a sebek könnyen elfertőződhettek, antibiotikum meg még nem létezett.
A szépészeti műtéteket az orvosok akkoriban még titkolták, a páciensek is álneveket használtak, és azt állították, hogy egészségügyi kezelésekre utaztak, miközben Berlinben vagy Párizsban feküdtek a műtőasztalra.
A szépség árát sajnos meg kellett fizeni, ugyanis a fájdalomcsillapítás kezdetleges volt, és a hegek is gyakran láthatóak maradtak. De tudjuk, hogy a szépség érték. Egy vonzó nő minden tekintetben érdekesebb, mint az, aki nem. A társadalmi elvárás akkor sem volt kisebb, csak nem tették a kirakatba.
Száz évvel később már nem az a kérdés, hogy hány ránc tűnt el, hanem az, hogy milyen erősen vágytak arra a hölgyek, hogy saját kezükbe vegyék az idő feletti irányítást. Ma erre épül a kozmetikai termékek milliárdokat hozó iparága, hiszen elég csak annyit ráírni egy krém dobozára, hogy fiatalos külsőt eredményez, látványosan feszesít, vagykisimítja a finom ráncokat, és kész is a vadonatúj csodaszer, amelyre ezreket költenek az emberek.
Mégis vannak ráncos és öregedő arcok, mégis kevés narancsbőr nélküli nő sétál a strandon, de ez bennünket nem hat meg, mert egy szép csomagolás, egy hatásos kampány elhiteti velünk, hogy majd az a termék állítja meg az időt.
Ha valakinek viszont több pénze van, nem kótyavetyéli el hamis termékekre, inkább szépészeti műtétre vállalkozik. Lépten-nyomon láthatjuk a színészeket, énekeseket, akik átalakítják az arcukat, vagy épp felismerhetetlenül megváltoztatják, de vannak jó szakemberek is, akik csodákra képesek.
Egy biztos, nem könnyű elfogadni, hogy egy sima bőr, egy szép arc, nyak, mell idővel már nem mutat jól. Meg kellene tanulnunk szépen öregedni, de kevesen értik meg, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, hiszen minden cikk, plakát, reklám azt sugallja, hogy addig vagy értékes és látható, amíg fiatal és szép vagy.
Könnyű azt szajkózni, hogy a változás természetes, csak épp a tükörben látott kép lesz idegen…
