A delfináriumban…Nem, nem akarok magyarázkodni azért, mert elmentem. Ma már mindenért elnézést kell kérni…Igen, én, a bűnös lélek, képes voltam megjelenni egy olyan helyen, ahol állatokat „kínoznak”. Jelen esetben delfineket. Ma ez is a szörnyűségek netovábbja, ahogy sok más, de mindegy.
Szóval delfinshow. Két hölgy, két delfin. Olyan zene szól a háttérben, amely nem tudom megmagyarázni miért, de mélyről jövő érzelmeket ébreszt bennem. Már két éve is sírtam a delfineket figyelve, és most is. Akkor azt hittem, hogy attól, hogy ezeket a csodálatos lényeket láthatom, de most rájöttem, hogy a zene teszi velem.
A delfinek látszólag nem szenvednek, de persze nem vagyok szakember, és azzal is tisztában vagyok, hogy a tenger mekkora és egy medence méretével összehasonlíthatatlan. De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy az előttem lévő kőlépcsőn, de szinte közvetlenül mellettem egy apa ült két fiával. Mindkettő fiú mezítláb volt, koszos kis tappancsaikkal másztak fel apjukra. Az egyikről, talán 4-5 éves lehetett, a tréningnadrág megkötője hiányzott, így folyton lecsúszott róla, és láttam, hogy nem visel alsónadrágot.
A nagyobbikon volt, de hátul nagy szakadás éktelenkedett a koszos kis nadrágján. Az apa is elhanyagolt, elhízott ember benyomását keltette. A fiúkat nem érdekelték a delfinek. Jobbról-balról másztak apjuk nyakába, aki leszedte őket, vagy épp hagyta, hogy tapossanak rajta. Egyáltalán nem kötötte le őket a show, de az, hogy apjukkal lehettek, annál inkább. Szemmel láthatóan rajongtak érte.
Azon gondolkodtam, mi lehet az ő történetük…Anya ott, akkor nem volt a képben, talán nem is velük élt, mert nem hagyta volna gatyó nélkül az egyiket. Láthatóan szegények voltak, de ha ez így van, akkor a borsos belépőt talán nem kellett volna kifizetniük. Ezen a megállapításon azonnal elszégyelltem magam, mert látatlanban ítélkeztem. Semmit nem tudok róluk, lehet, hogy az apa utolsó centjét adta az élményre, és nem számított neki, hogy mi van a fiúkon, elhozta őket a delfinekhez. Egy azonban biztosnak látszott: a köztük lévő kötelék erőssége és az, ahogy a gyerekek ragaszkodnak hozzá.
Mert a gyerek nem azt szereti, aki mindent megvesz neki, hanem aki jelen van, aki vele van, aki hagyja, hogy rámásszon, miközben fejtegeti le magáról, és tűri, hogy újra meg újra megtegye.
Meghatott az a látvány, amellyel ez az apa viszonyult hozzájuk. Ma, amikor semmi nem olyan fontos, mint a látszat, a külső, a ruházat és a pénz, részem lehetett a szeretet olyasféle megnyilvánulásában, amelyet ritkán láthatunk.
A 21. században, Pest megyében mindenki gazdagnak látszik, minden gyereken van alsónadrág, nem jár mezítláb, és kevés olyan kívánsága van, amit azonnal ne teljesítenének szülei. Akkor is, ha beledöglenek, ha hiteleket kell felvenniük, ha szájuktól vonják meg a falatot.
Egy apa és két fia…Nekem azon a délutánon nem járt más az eszemben a sírhatnékon túl, csak hogy ezek a gyerekek boldogok, pedig szó szerint kilóg a fenekük a nadrágból. Ugyanis egy gyerek mindig, majdnem mindig szereti a szüleit. Akkor is, ha az beteg, ha alkoholista, ha megveri, ha szidja, mert tudja, hogy a szeretet feltétlen.
Amikor a zene felerősödött, és a két delfin magasra szökkent, én is boldog voltam. Mert ott vagyok, mert élek, mert láthatom a csodát, amely egyszerre maga a show és a szeretet csodája is. És ez nem pátosz, valóban megdobbant a szívem, és elöntött a hála, miközben vödörrel öntötték nyakamba az érzelmes muzsikát…
