Anna nehezen rendezte magában a találka pillanatait. Nem is azokkal volt baja, hanem az érzéssel, amit kiváltottak belőle. Mit érzések! Érzések tömege. Adva volt Ricsi, aki kezét-lábát törte, hogy elvarázsolja őt. Vannak még ilyen férfiak, tette fel magának a kérdést sokadszorra, de nem mert igennel felelni. Aztán ott van az a másik…Az olasz. A nem olasz, de majdnem. Az a fiú, akivel összekötötte a gyerekkor, akiben jobban bízott annak idején, mint saját magában, és úgy szerette, ahogy senki mást. A régi találkozott az újjal, és minden összezavarodott. Nem szerette a tisztázatlan dolgokat, azt sem, amikor valaki azt mondta, majd kialakul. Szerette kézben tartani a dolgokat, semmi kialakulás nem kellett neki. Most azonban mintha senkit nem érdekelt volna, hogy mit érez, ömlöttek rá az események, és még azt se mondhatta, hogy rosszak.
A reptéri este egy kellemes kávéval zárult, amely mellé ettek egy szendvicset és megvitatták, milyen is lehet, ha valaki élete nagy részét a levegőben tölti. Ricsi mindent tudott a repülőkről, és olyan színesen mesélt, hogy Anna kezdte bánni, hogy nem ment stewardessnek, bár ahhoz nem volt meg a magassága. A szépsége igen, jegyezte meg csendben a srác, de csak úgy félhangosan, és zavartan, mint egy pattanásos kamasz, ám a dicséret, az dicséret volt. Ő azonban fél szívvel másfelé kalandozott, és emiatt restellte is magát. Hogy lehet, hogy itt van vele szemben ez a kellemes pasas, és nem köti le teljesen, miközben mégis teljes odaadással hallgatja? Normális ez? Évekig semmi, most meg vödörrel öntik a nyakába az érzelmeket? Nagy kicseszés ez a sorstól, gondolta idegesen.
Ricsi hazavitte, közben zenét hallgattak a kocsiban, és mindketten úgy érezték, sikeres estén vannak túl. Hogy a másik mit gondolt, nem lehetett tudni pontosan. Amikor elköszöntek egymástól, a fiú gázt adott és széles mosollyal eltűnt a gyérülő forgalomban. Anna csak ekkor nézett a telefonjára. Egy csomó üzenete volt, és Márk háromszor is kereste.
– Te jó ég, azt hittem, már elvittek az ufók! – mondta neki a beteg, amikor visszahívta. – Én vagyok kórházban és mégis én aggódom érted.
– Ne haragudj! Csak…– itt elhallgatott.
– Tudom, nem tartozol nekem beszámolóval, de hiányzott a hangod, és be kell vallanom, hogy vártalak. Minden rendben veled?
– Igen, persze. Nem vettem észre, hogy kerestél…Vannak olyan időszakok, amikor teljesen belefeledkezem a dolgaimba.
– Na, megkönnyebbültem.
– És te hogy vagy? Holnap bemegyek, ígérem! Mit vigyek?
– Jaj, ez most úgy hangzott, mint egy tetten ért gyerek reakciója. Nem követelőzni akartam, és sarokba se akartalak szorítani. Sajnálom, hogy ennyire önző voltam, bocsáss meg.
Anna elmosolyodott. Nem mintha jólesett volna neki hazudnia. Mégse akarta elárulni a másik srácot, maga se értette pontosan az okát. Elvégre nem voltak egy pár, miért ne mondhatta volna el régi haverjának? Óvatosan lépkedett felfelé a nedves lépcsőn, mert valakinek igen későn jutott eszébe felmosni.
– Te egy nagyra nőtt gyerek vagy, Márk! Unatkoztál, hívogattál, nincs igazam?
– Tudtam, hogy túl jól ismersz. Félelmetes, hogy átlátsz rajtam. Igaz, igaz. Pokoli hely ez a kórház.
– Dehogy pokoli. Meggyógyítanak, csak ne legyél türelmetlen!
Márk felnevetett.
– Könnyű azt mondani, nem téged gázoltak el. Viszont történt valami érdekes is.
– Érdekes? Ott a zöld falak között? Na, halljam! Talán valamelyik nővérke szerelmet vallott?
– Mondtam már, hogy szemtelen vagy? – nevetett újra Márk. – Igen, be kell vallanom, hogy kettő is. Az egyik még haza is akart vinni ápolni.
– Fejezd be a marháskodást. Te tényleg sose nősz fel?
– Kikérem magamnak a feltételezést…De figyelj, ezt el kell mondanom. Képzeld, megjelent egy nő, aki engem keresett konkrétan, pedig nem is ismerem. Valami Léna. Nem mondta meg a vezetéknevét, hablatyolt valamit és hozott egy rakás ennivalót és finomságot.
– Léna? És mivel magyarázta, hogy meglátogatott?
– Azt mesélte, hogy ő mindig keres valakit, akit megajándékozhatna meg jótékonykodik a kórházakban, és most rám esett a választása.
– Épp rád? Gondolom, nem volt nálad elesettebb…Az egész egy kamu.
Anna mélységesen megdöbbent. Ki lehetett az a nő és mit akart?
– Mondott még valamit? Egyszerűen nem értem…
Márk nagyot sóhajtott.
– A balesetem részleteiről faggatott, ami pláne fura volt egy ismeretlentől. Viszont kedves volt, már-már túlontúl érdeklődő…De nem is tűnt volna fel az egész, ha be nem jön az orvos, aki műtött, és nem tessékeli ki. Olyan haragos lett, hogy hirtelen gyanakodni kezdtem, hogy ismeri.
– Biztosan nem, honnan ismerné? Vagy gyakori látogató lehet a kórházban? Esetleg egy bolond nő?
– Mindegy már, csak el akartam mesélni…Akkor holnap látlak? Tudod, hogy nagy szükségem van rád, ahogy mindig. Attól gyógyulok, hogy te a közelemben vagy.
– Hagyd abba a hízelgést, bemegyek! Nagy hóhányó vagy te, barátom! – Anna jókedvűen kinyomta a telefont, és nem tudott haragudni rá. A lakásban még mindig érződött parfümje illata. Azé a parfümé, amit egyszer rég a volt férje vett neki. A férje…Még mindig így gondolt rá.
A másik Ricsi elgondolkodva hajtott el Anna házától, és az járt a fejében, miért volt most annyira más a lány, mint először? Lélekben máshol járt, ez feltűnt neki, viszont őszintén mosolygott rá, és szemmel láthatóan élvezte a közös programot. Ez a nő kell neki, döntötte el. Van benne valami elérhetetlen, valami titokzatos, és ő nagyon szereti az ilyen megfejtésre váró rejtvényeket. Anna az volt, és amellett, hogy nem sikerült neki ennyire rövid idő alatt szinte semennyire kiismernie, nagyon tetszett neki, mint nő. Elgondolkodva leparkolt, és zsebre vágva a kezét elindult a háza felé. A piros cseréptetős ház olyan volt, mint egy mesebeli kunyhó. Kőből rakták a falait, és borostyán futott az oldalán. Már így vette a válás után, és nem is akart változtatni rajta. Amikor előkapta kulcsait és nyitotta volna a kovácsoltvas kaput, a kutya, az az agresszív törpetacskó kifurakodott mellette és már futott is világgá, miközben ő káromkodva próbálta visszahívni. Utánafutott, de az már túl volt árkon-bokron. Mindeközben a félig nyitva hagyott kapun besurrant egy árnyék, ami eddig lesben állt és a lehetőségre várt.
– Gyere vissza, te anyaszomorító! – hívogatta a kutyát, de az megérezve a szabadságot, rohant, mint egy eszelős.
Ha találkozik egy másikkal, jaj lesz neki, gondolta idegesen. Törpilla, merthogy ez volt a neve a drágaságnak, mindenkinek nekiment, akár kisebb, akár nagyobb kutya volt. Hiába martak már bele párszor, ő csak fennen hirdette, hogy az élet császára, ki más lenne apró eb létére.
Az árnyék eközben meglapult a bejárat melletti oszlop mögött, és várt. Körbepillantott, kifújta az orrát, de egészen halkan, és leste a ház gazdáját. Fejét fekete kapucni fedte, egész ruházata beleolvadt az esti sötétségbe. Csak a szeme fénylett fel egyszer-egyszer, mint a kóbor macskának.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
