Miért lettünk ennyire kegyetlenek a betegekkel? Hol veszett el az emberség?

Ma a közösségi oldalakon, amelyek életünk szerves részei lettek, és ne tagadjuk, hogy így van, nem lehet őszintének lenni. Nem lehet kimondani, amit gondolunk, mert bár mindenki arról prédikál, hogy a bizalom és az őszinteség mennyire fontos, a legtöbben mégis szépen csomagolt hazugságokra vágynak. Az igazmondás egyenlő lett a sértéssel és a bántással, a szomorúság kimondása pedig a negatív életszemlélettel, meg a jobb, ha ezt nem így gondolod, mert még bevonzod a rosszat-frázissal.

Érdekes, hogy a félelmeink miatt, sose mondjuk, hogy jaj, én csak a jót fogom bevonzani, mert szép házra, betegségmentes életre gondolok. És kérdem azokat, akik így tesznek, megkapják, amire gondolnak? Tudom, nem, de csak azért, mert nem elég kitartóak vagy nem jól csinálják. Mindez fájdalmasan életszerűtlen, mert bár jó dolog pozitívnak lenni, nem mindig elég, és gyakran lehetetlen, ha nagy fájdalmaink vagy keserűségeink vannak.

 
 

Amikor egy ismert emberről kiderül, hogy súlyos betegséggel küzd, különös jelenség bontakozik ki a neten. A részvét mellett szinte azonnal megjelenik a gyanakvás, a cinizmus és a kegyetlen ítélkezés. Épp ez történik napjainkban is, amikor Kovács Ákos elmondta, hogy rákkal küzd, ahogy Rubint Réka is. Mintha egyesek képtelenek lennének felfogni, hogy számukra elég, hogy egy fenyegető diagnózissal kell együtt élniük. Idehaza azt szeretik az emberek, ha valaki méltósággal és csendben viseli a betegségét, nem kér segítséget, és szép nyugodtan meghal, hogy ne zavarja mások érzéseit.

Ha valaki kiáll és elmondja, hogy szenved, hogy fájdalmai vannak, akkor kap hideget-meleget. Szidják azért, aki és ami volt, és ami lehetne ma is. Az internet névtelensége sokakból olyan mondatokat hoz elő, amelyeket valószínűleg soha nem mondanának egy beteg ember szemébe. Azt feltételezik, hogy a népszerű emberek a legsúlyosabb élethelyzetüket is népszerűségük növelésére használják. Meg hogy együttérzést akarnak kiváltani…

Érdemes elgondolni, milyen lehet az a lelkiállapot, amikor valaki egy gyógyíthatatlan vagy nagyon súlyos betegséggel szembesül. A diagnózis nemcsak őt érinti, hanem a családját is. Tudja, hogy számtalan fájdalmas kezelés vár rá, hogy eltűnik előző élete, tervei megváltoznak, és önmagáról alkotott képe is átalakul. Ha valaki erről hajlandó beszélni, akkor sok más oka is lehet, mint celebkedni. Lehet, hogy fel akarja hívni a figyelmet a megelőzésre, szeretné elkerülni a találgatásokat, vagy szeretné bátorítani sorstársait. Mindannyian halhatatlannak hisszük magunkat, amíg nem ér bennünket baj. Talán azt gondoljuk, mindenkivel megeshet, hogy rákos lesz, hogy balesetet szenved, csak velünk nem. És vajon miért nem?

Az empátia elvesztése kortünet. Egy monitor mögül nagyon könnyű odavetni, hogy a beteg csak sajnáltatja magát. Sokkal nehezebb elképzelni, hogy mekkora bizonytalanságban él, hogy tudja, napjai végesek, és el fogja veszíteni azokat, akiket szeret. A valódi kérdés az, hogy miért lettünk ennyire kíméletlenek, bizalmatlanok egymással? Miért lett természetesebb a gúny, mint az együttérzés?

Az emberi méltóság nem attól függ, hogy ki ismert és ki nem. A betegség nem válogat, hiszen megtalálhat egy hercegnőt, egy kétgyerekes anyát és egy világhíres sportolót is, azaz bárkit. Amikor ez megtörténik, talán nem az az első dolgunk, hogy kétségbe vonjuk fájdalmát, félelmét.

Egy társadalom valódi ereje abban mutatkozik meg, hogyan kezeli azokat, akik életük legnehezebb időszakát élik. Mindegy, hogy sikeresek vagy sem. Emberek, akiknek egy életük van, akik félnek a haláltól és az előttük álló szenvedéstől. Senkinek nincs szüksége támadásokra azért, mert nem kedveljük, unszimpatikusnak tartjuk vagy politikai nézeteit elutasítjuk. Véleményünket megtarthatjuk magunknak, ha már nem vagyunk képesek együtt érezni. Bárki lehet beteg…Szüleink, gyerekeink, barátaink, olyanok, akiket nagyon szeretünk, és persze mi magunk is. Gondoljunk olykor erre, ha frusztráltságunkban támadunk és bírálunk.

Ideje lenne már felnőnünk és felelősséget vállalnunk tetteinkért és mondatainkért.

 

Fotó: Yaroslav Shuraev: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-no-agy-fedett-8088597/

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here