Ez a kérdés gyakran elhangzik ismerőseim szájából, de én nem kérdezem magamtól. Azt hiszem, régóta tudom a választ.
Azért, mert egyedül lenni jobb, mint egy semmilyen kapcsolatban feladni önmagam. Választhatnék mást is, de nem teszem. Próbálkozásaim voltak, de sikertelenül végződtek. Egyesek szerint túl magas a léc. Szerintem a léc normális helyen van, ott, ahonnét nem szeretném lejjebb tenni.
Nem a királyfit várom, hanem azt a rendes pasit, akinek vannak tervei, aki tényleg szeretne valakit, aki nem lecserélhető guminő. Nem gondolom, hogy ez lehetetlen, csak nekem nem jött össze. Rosszkor vagyok rossz időben. Abban a korban, amelyben élek, vagyok, nem felelek meg a férfitársadalomnak. A hozzám hasonló korúak nem akarnak olyat, mint én. Nem akarják értékelni, ha valaki határozott, életrevaló vagy van véleménye.
Bőröm és testem változása is megakadályoz abban, hogy felfigyeljenek rám. Szó sincs arról, hogy elhízott lennék vagy lottyadt, egyszerűen megfelelek a koromnak, ami manapság bűn. Minimum tíz évvel fiatalabbnak kellene kinéznem, de ez sajnos nem megy. Olykor sikerül egy napszemüveg mögé rejtenem a valóságot, de azért reggel felébredve tudom, hogy a kor az kor. Bár erre sokan felhördülnek, mert szeretjük hazudni a kliséket, és az ötvenből lesz az új harminc és a hetvenévesből a középkorú. A bőr, a test olyan, amilyen és az ember, különösen, ha nő, nehezen törődik bele a változásokba.
Biztos van olyan ember, akinek kellenél, hangzik a következő biztató mondat. Ezen nevetnem kell. Természetesen lenne, de nem mindegy ki. Felfelé akarok szeretni és nem azt várom, hogy okvetlenül valaki mellett ébredhessek. Nem, valaki csak úgy nem kell azért, hogy ne nézzenek rám szánakozva, enyhe gyanúval, hogy mégis mi nem stimmel velem.
Nem vagyok szeszélyes, bolond vagy hisztis, csak tudom, mit szeretnék, és szeretem magam annyira, hogy megértsem, nem sétálok be senki életébe azért, hogy netán megalázzon vagy szenvedésre bírjon.
Egy bizonyos kor után nehéz elfogadni valakit a csomagjaival. Tele vagyunk elvárásokkal, sérülésekkel, évek alatt felhalmozott tapasztalatokkal, amelyek közül a rosszakat szeretjük dédelgetni. Ezért nehéz hagyni, hogy megismerjen valaki bennünket, pontosabban, hogy meg akarjon. Ma már mindent egyszerre akarunk, és a nap 24 órájába nem fér bele minden tervünk. Ezért kapkodunk, gyors randikat, könnyű kalandokat keresünk, hátha az egyikből varázsütésre CSODA lesz. Amikor ez nem sikerül, csalódottak és keserűek leszünk, pedig csak nem hagytunk időt a kibontakozásra.
Ezek után felmerül a kérdés. kinek van ideje, türelme ahhoz, hogy megismerjen és elfogadjon engem anélkül, hogy két nap alatt megkapja a testem, lelkem és a harmadik nap már odébb álljon, új prédát keresve?
Minden álmunkat zacskós levesként tároljuk, és a forró vizet egy mozdulattal elkevernénk, miközben nem vesszük észre, hogy a vízben feloldódik az összes vágyunk.
Miért vagyok még mindig egyedül?
Talán, mert ismerkedni alig lehet valahol. Az egyetlen hely, ahol ma megfordulunk, az az internet kéjesen egyszerű, minden bonyodalomtól mentes világa. Ott lehet hazudni, szebbre festeni magunkat, és ha unatkozunk, minden figyelmeztetés nélkül eltűnni és letiltani azt, akivel két napja még kellemesen elcsevegtünk, netán találkoztunk, és azt mondtuk neki, jó volt együtt, ismételjük meg. Aztán 48 órával később rájövünk, nincs meg a szikra. Az a nyavalyás szikra igen gyakran és gyorsan elillan, mert nem csiholjuk, nem tápláljuk, nincs türelmünk hozzá.
A hétköznapok alig alkalmasak emberi kapcsolatok ápolására. A munkahelyen munka van, idegesség és stressz, vagy egyszerűen gyors szexbe torkolló továbbképzés, vagy céges buli. Aztán meg számolnunk kell a kaland utóhatásaival vagy a kellemetlen együtt dolgozással.
Persze mindezekre lehet azt mondani, savanyú a szőlő, meg biztosan vannak más lehetőségek is. Hiszem, hogy igen, csak arrafelé nem akadnak, amerre én járok.
A kor, amelyben élünk, az életkorunk, a helyzetek, amelyekben nap, mint nap megfordulunk, kevés reménnyel kecsegtetnek. A remény nem nulla, közel sem, csak ahhoz közelít. Adja isten, hogy ne legyen igazam!
Vajon meg kellene alkudnunk és a lécet valóban a béka feneke alá kellene tenni?
Erre nem tudom a választ. Van, aki annyira fél a magánytól, hogy bármiből engedne, és bármit megtenne, hogy ne ébredjen egyedül. Mások kevésbé szenvednek, és biztosan akadnak olyanok is, akik jól érzik magukat egyedül. Nem hazudják ezt az érzést, hanem megtalálták önmagukat valami más tevékenységben.
Hogy miért vagyok még mindig egyedül? Talán, mert a világ úgy halad el mellettem, hogy nem tudok jól utána nyúlni. Talán, mert George Clooney foglalt, vagy, mert nem akarok senkivel lenni csak azért, hogy legyek valakivel.
Hogy ezt jó-e, nem tudom? Egy biztos, ha nem lesz jó, biztosan változtatni fogok rajta. Nem erőnek erejével, hanem lazán, engedve, hogy sodorjon az ár.
fotó: Pinterest
