Nehéz kérdés és elkerülendő? Nagyon sokan gondolják így. Gyerekkorunkban a tükör még játékszer volt. Hosszú ideig grimaszoltunk előtte, vagy azt vártuk, hogy tükörképünk kilép ebbe a világba, mert olvastuk egy könyvben, mindenesetre nem bíróként tekintettünk rá. Pedig a tükör nem mérleg, hanem üveg. Nem arra szolgál, hogy gyötörjük magunkat. Jónéhányan úgy vélik, nem kell folyton a külsőnkkel, a kilóinkkal foglalkozni, és talán igazuk is van, de már nem azt a világot éljük, amikor azok lehetünk, akik vagyunk.
A fürdőszoba tükre nem számolja a ráncokat, az elvesztett hajszálakat, nem mondja ki, hogy múlik az idő, megtesszük mi helyette. Kíméletlenül. Mennyire furcsa, hogy sokkal jobban bántjuk magunkat, mint életünk során bárki. A tükör megmutatja, kik vagyunk és azt is, mennyi minden történt velünk. De a ráncokat a szem körül akár láthatnánk egy jóízű nevetésnek is, mi mégis kimondjuk az ítéletet: öregszünk. Szemünkben ott élnek a veszteségek, az álmatlan éjszakák, a terhek, amelyekről nem beszéltünk, ott élnek a szeretetlen pillanatok és a halálok, amelyeket el kellett viselnünk.
A 21. század modern világa azt ígéri, vissza lehet forgatni az idő kerekét. Hogy a tegnap lehet a holnap, mert az ember legnagyobb tragédiája az, hogy látszik, hogy élt. Csodakrémeket veszünk, kezelésekre járunk, és szűrőkkel megszerkesztett képeken mosolygunk, miközben tudjuk, érezzük saját hazugságainkat.
Ha látunk egy öreg kutyát, sose várnánk el tőle, hogy átugorja a széles árkot, a fának se mondjuk, hogy fiatalodjon vissza, mert csúnya a kérge. Egy régi ház repedéseitől sem várjuk, hogy bújjanak el szégyenükben, de magunktól megkívánjuk a lehetetlent.
Az idő nyomot hagy. Ez a dolga.
A tükör ellenség. Kerüljük, szidjuk, mert őszinte. Valljuk be, évek óta nem néztünk magunkra szeretettel. Pedig élünk és van miért. Egyszer valaki azt mondta, a szép test az egészséges test. Valóban. Itt vagyunk, le tudunk még hajolni, pedig ezerszer megtettük már, süt a nap és fényesek a csillagok, amelyeket egyszer majd nem fogunk látni. Mit számít akkor majd a tükör, amelytől hazugságokat vártunk?
Emberek vagyunk csalódásokkal, gyásszal, küzdelmekkel. Talán felneveltünk három gyereket, elveszítettünk valakit, aki nélkül alig tudtunk magunkra találni, összetartottuk a családot, és csak mi tudtuk, mennyire fáradtak vagyunk.
De jó is lenne, ha egyszer eljönne az a kor, amikor már nem akarunk fiatalabbnak látszani, csak békében élni azzal, akivé váltunk. Arcunk, nyakunk, karunk és lábunk velünk marad! Tehetünk bármit, a miénk. Akkor is, ha mások elmentek, ha egyesek csúnyákat mondtak rájuk, ha csalódtunk vagy amikor senki nem tapsolt sikereink láttán. Volt, hogy összesúgtak mögöttünk, válaszra se méltattak vagy becsméreltek, de akkor is itt vagyunk, talpon vagyunk és a szél nekünk is ugyanazt a dallamot hozza, amit másoknak.
Így hát tudd: Te te vagy. Azzal együtt, amit látsz és amit tagadsz. Mindez addig a pillanatig így marad, amíg nem történik semmi tragikusabb. Ha megbetegszel, ha fel sem tudsz kelni a fájdalmaktól, biztosan nem a tükörképed akarod majd vizsgálni. Élni akarsz, még akkor is, ha életedben több lesz a fájdalmas, mint a fájdalom nélküli pillanat. Mert az ismeretlent nem szereted. Hogy van-e a léten túl valami, nem tudhatjuk.
Bízhatunk benne, remélhetjük, de vissza nem jött senki úgy istenigazából, hogy elmesélje, mi van odaát.
Mondd, mikor szeretted utoljára, akit látsz? Mikor volt olyan pillanat, amikor nem hasonlítottad magad valakihez? Mikor mondtad ki hangosan, hogy szép vagyok, vidám vagyok és nem érdekel, amit látok?
A világ nélküled is remekül ellesz, ezért ma, most mondd ki, hogy érdemes élni, hogy a kép, amit nézegetsz, te vagy, te voltál, és nem baj, ha változik. Ha nem így lenne, megrémülnél. Lassítani az időt lehetetlen. Megállítani anélkül, hogy kiszállnál belőle, szintén. Ha mindezt tudod, akkor mosolyogj, ne bánts, ne ítélkezz, mert minden felesleges. Egyszerűen csak élj!
