Két nappal később Minka belázasodott. Nem fájt a torka, nem folyt az orra, de a láza egyre feljebb kúszott. Anyjának akkor jutott eszébe, hogy pár napja elesett. Mivel sejtelme sem volt az eset súlyosságáról, úgy döntött, elviszi az orvoshoz a lányt. Nándikát a szomszédra bízta, aminek tudta, hogy egy tyúk lesz az ára, de nem volt mit tennie. A saját szüleire nem számíthatott. Anyja világéletében utálta a gyerekeket, apja meg mindig részeg volt.
Minka nagyon fáradtnak érezte magát a gyalogláshoz. Mondani nem merte, de alig vánszorgott. Böske észrevette, és felültette a régimódi kerékpár csomagtartójára, úgy tolta párszáz méteren át.
Ez jó dolog volt, egyetlen dologra azért ügyelni kellett, a küllőkre, hogy be ne kapják a lábát. A nagy melegben, a vékony világoskék ruha rátapadt a sovány kis testére. Haja csatakosan lógott a nyakába. Teljesen elhagyta magát, nem volt könnyű tartani őt, és tolni a biciklit egyszerre.
A váróban sokan ültek. Nem volt szokás csak úgy beesni, holmi lázzal meg pláne nem. Aki orvoshoz készült, annak fel kellett készülnie előre a napra, amikor találkozhat a Bácska szerte híres csodadoktorral. Markovics doktorról elterjedt, hogy talán nincs is olyan betegség, amit ő ne tudna gyógyítani. A falubeliek azért pontosan tudták, hogy a jó doktor nagyon kedveli a vastag borítékokat, de a vékonyakat sem utasítja vissza. Ez nem jelentette, hogy nem lehetett a házához vinni gyümölcsöt, tojást, fél disznót, vagy bármit, ami jól jöhetett a konyhán. A falu legszebb utcájában állt kétszintes háza, amelynek kertjében olyan fák teremtek, amelynek sokan a hírét sem hallották.
Markovics doktor negyvenes évei közepén járt. Magas homlokát nem felhőzte sok gond. Haja sármosan őszült. Mosolyával csak a szebbik nemet jutalmazta, egyébként meg úgy ordítozott, hogy már a váróban összerezzentek a betegek. A faluban ő volt az atyaúristen. Valóban élet-halál ura volt.
Minka anyja idegesen szorongatta lánya betegkönyvét. A kis bordó füzetecske volt hivatott arra, hogy megmutassa, jogosultak az ellátásra. A biciklit a zöldre vakolt falnak támasztotta, és betámogatta Minkát. A kislány teste tűforró volt.
Leültek és várták, hogy kijöjjön a nővér. Csípős orvosság -és betegségszag terjengett a szűk szobában. A nagy fehér faajtó mögül ki-kihallatszott némi hangos nevetgélés, de a betegek nem fogytak az elkövetkező órában sem. Néhányan szóba elegyedtek velük, sajnálkoztak egy cseppet, de aztán mondták a magukét. Panaszkodtak a rossz termésre, mint mindig, a tyúkokra, amik hullottak ismeretlen oknál fogva, vagy mesélték a saját kínjukat-bajukat. Ez utóbbit a lehető legrészletesebben.
Minka egyre pocsékabbul érezte magát. Megpróbált anyjára dőlni, de ő épp másfelé fordult, így kénytelen volt fejét oldalának döntenie. Nagyon lassan fogytak a betegek. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a lányt előre engedje. Mindenkinek sietős volt, még akkor is, ha csak gyógyszert íratott fel. Még ez esetben sem volt elég a nővérnek szólni. Markovics doktor nem hagyta, hogy a betegek csak úgy kicsússzanak a karmai közül. A vékony boríték is számított, ha sok volt belőle.
Néhányan más településekről jöttek, szerbül beszéltek. A faluban mindenkinek magyar volt az anyanyelve, csak néhány beházasodó beszélte az állam hivatalos nyelvét. Jó két óra elteltével kerültek sorra. Kinyílt a kétszárnyú, magas faajtó és nővér őket hívta.
– László Minka bejöhet.
Felálltak. A kislány lépett egyet, és hányni kezdett.
– Te jó isten! – kiáltott fel benn egy nő. – Hozzon valaki egy rongyot!
A másik nővér unott arccal nézte a gyereket.
– Üljenek le, várjanak még! Ha jobban lesz, bejöhetnek hívás nélkül – mondta egy kontyos nő, valami Vera, aki a doktor úr asszisztense volt.
Minka anyja szörnyen zavarba jött. Ilyen bonyodalmakra nem volt felkészülve. Haragudott a lányára, akinek arca mind sápadtabb lett. Amikor a karja után nyúlt, úgy tűnt neki, mintha már nem lenne olyan forró. Jött egy takarítónő, és részvétlen arccal nekiállt a takarításnak. Csak egy öregember sántikált oda hozzájuk.
– Hozzak vizet a gyereknek? – kérdezte kedvesen.
Minka anyja bólintott. Az járt a fejében, hogy mennyi baj van ezzel a gyerekkel. Vajon mit gondolhatnak róla a várakozók? Hogy tán elrontotta a gyomrát? Vagy, hogy neveletlen módon viselkedik? Biztosan kipletykálják azonnal. Elvégre ő csak egy alkoholista sírásó lánya, a gyereke se lehet különleges. Az öreg elcsoszogott. Többen elfordították a fejüket, és folytatták a megkezdett beszélgetést anélkül, hogy egy biztató szót is szóltak volna.
A pohár víz segített. Tíz perccel később már az orvos előtt álltak. Markovics doktor felnézett a papírjaiból, és unott arccal várta, hogy ömöljön az asszonyból a mese. A barna hajú kislány anyja mögé bújva riadtan pislogott. Meghallgatta az egész elesős történetet. Tudott a lázról meg a hányásról, és hányavetien csak ennyit mondott:
– Gyere közelebb, hadd nézzem a térded! – Hangjában szikrája sem volt az érdeklődésnek.
Minka nem mozdult. Böske finoman megrántotta a kezét, és szinte odatolta az orvos elé.
Markovics doktor feltette a szemüvegét és megszemlélte.
– Ez csak egy kis szúrás, nem kell úgy odalenni. Abba még nem halt bele senki! A lázát csillapítsa, és ma már nagyon keveset adjon neki enni. Főtt krumplit, semmi mást.
Böske fellélegzett. Sejtette ő, hogy nincs nagy baj, de ha az orvos ezt ki is jelenti, akkor tényleg nincs.
– Köszönöm doktor úr, így lesz! További jó napot kívánok! – mondta és gyorsan odacsúsztatott egy borítékot az asztalra, amelyben száz dinár lapult.
Az orvos eltette anélkül, hogy kinyitotta volna. Minka látta a mozdulatot, de nem értette. Vajon mit üzenhetett az anyja az orvosnak? Mielőtt azonban jobban eltöprenghetett volna a dolgon, a torkába megint kezdett felkúszni a hányinger. Nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy visszatartsa. Megrántotta anyja kezét, aki ingerülten ránézett. Látta, hogy vészhelyzet van és másodszor már nem akarta átélni a szégyent. Bólintott és kisiettek.
Az egészségház, már ahogy a falubeliek így hívták, kertjében rózsák nyíltak. A levegő, ahelyett, hogy hozott volna némi megkönnyebbülést, nem segített. A kislány megint hányt. A rózsabokor fehér virágai eltakarták a nyomát. Böske egy élére vasalt férfizsebkendőt kotort elő a táskájából, és a kislány kezébe nyomta.
Mindig baj volt ezzel a gyerekkel. Már kéthónaposan is majdnem meghalt bélhurutban. Aztán meg alig akart enni. A bárányhimlő sem kerülte el. Az arcán nyomott is hagyott a betegség. Vézna volt, törékeny, de szívós. Nehezen akarta elfogadni, hogy nem különb, mint a többi gyerek. Magától megtanult olvasni, és kérte, hogy vigyék el a könyvtárba. Ki hallott már ilyet? Ahelyett, hogy a többiekkel játszott volna, egyre többször választotta a csendes olvasgatást.
Nándika egészen más volt. Kis vasgyúró. Apró szemeivel, puha karjaival könnyen szerethető volt Böske szemében. Hízelegni is nagyon tudott. Bármi rosszat csinált, nem lehetett rá haragudni. Szíve mindig átmelegedett, ha ránézett. Talán, mert göndör haja emlékeztette a régi szerelmére, Andrásra. Andrásnak ő sose kellett igazán, csak szórakozott vele. De Böske évekig nem akarta elfogadni a tényt, hogy a fess fiú csak akkor keresi őt meg, ha vigaszra vágyik. Az ő családja nem volt elég jó a felkapaszkodott irodista fiúnak.
Folytatjuk…
