Nem hiszem, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak. Nem hiszem, hogy nem változtathatók. Abban hiszek, hogy nagy erővel, kitartással még egy hegyet is el lehet hordani.
Építettek már dombot a világmindenségben a leglaposabb vidéken is. Nem kell eltűrnöm a rosszat, a megaláztatást, a bántást, mert jámbor hülyeként, belenyugszom. Mehetek előre lassan is. Kiabálhatok és vergődhetek, ha nekem úgy jó.
Aztán majd eljön a pillanat, amikor megelégelem. Akkor majd felállok, megrázom magam, és lesöpröm a lerakódott port a szívemről.
Nem előbb és nem később, mint amikor elég erős leszek, hogy batyumat hátra hagyva szemébe merjek nézni a fájdalomnak.
Hogy addig nem könnyű? Valóban nem, mert a súlyokat én veszem a hátamra. Ám lesz majd reggel, amikor úgy kelek fel, hogy könnyű leszek, nem félek az úttól, ami eddig riadalmat keltett bennem. Ebben hiszek a legerősebben.
Jó reggelt! 😊
