Anyukám arra tanított, hogy sose szabad lopni. A lopás bűn. És én tényleg sokáig nem akartam bűnös lenni. Tizenöt éves voltam, amikor apát ellopta valaki. Anya így mondta, mintha apa csak egy tárgy lett volna, amit egy óvatlan pillanatban zsebre lehetne tenni. Jött valaki, aki meg is tette, majd szépen odébb állt. Apa összecsomagolt, nem sok holmija volt, két bőröndbe belefért, és eltűnt úgy, hogy tíz évig felénk se nézett.
Majd elfelejtettem a karácsonyi és szülinapi üzeneteit, amik nem szóltak semmiről. Olykor küldött pénzt, de ahhoz keveset, hogy boldogulni tudjunk.
Anyukám templomba járt, Szent Ritához imádkozott, a lehetetlen kívánságok teljesítőjéhez, hordta hozzá az ezreseket, ötezreseket, mintha azokon múlt volna, hogy milyen jövő vár rá. Szent Rita azonban nem könyörült meg rajta. Esetleg nem ért rá anyámmal törődni a sok kívánságkérő miatt?
Én sokáig csak csendes szemlélője voltam ennek a vergődésnek. Voltak időszakok, amikor azt hittem, nem éli túl, de aztán felkelt, tette a dolgát és az idő is besegített neki.
Pontosan tizenöt évvel később én is lopásra adtam a fejem. Nem terveztem előre, hanem alkalom szülte, ahogy az a mondásban van.
Tudtam, hogy lopásom tárgya, nevezzük csak így a férfit, nem boldog. Melyikük az? Mindannyian keresünk valamit, amit vagy a szerelemben vagy a házasságban vélünk megtalálni, de mivel egyik sem valódi érzelmekről szól természetes, hogy csalódunk. A szerelembe beleadunk mindent, mert az az illúzió táplálja, hogy végtelen és halhatatlan. A házasság meg a kikötő, amibe a viharok után megérkezhet tépett vitorlájú hajónk. Egyik sem biztonságos, de nem lehet hajós az, aki csak a szárazföldről lesi a tenger hullámzását.
Szóval, eldöntöttem, hogy megteszem az első lépést tolvajlásom útján. Tudtam, hogy egy mindent elrejtő táskára van szükségem, amely jelen esetben pár csinos ruha és cipő volt. Ezt beburkoltam egy jó adag figyelembe és csillogó tekintetbe. Máris készen volt a csali. A beetetés működött, mert nincs a világon olyan férfi, aki ne lenne hiú. Nincs olyan ember, aki ne vágyna a figyelemre. Egy szikrányiért fél karunkat odaadnánk, annyira jelentéktelennek éljük meg mindennapjaink.
Sok dolgot nem kellett tennem, elég volt egy-egy kedves pillantás, majd közös ebéd a közeli kifőzdében. Elvonulunk négyen-öten, ki-ki a maga telefonjával, aztán a gyors félóra váratlanul döntő jelentőségűvé válik, mert csendben megszületik a lopás terve. Először is azért, mert kihívást jelent. Másodszor, mert élvezetes, harmadszor pedig hatalmat ad. Ha ujjunk köré fonhatunk valakit, gyakran többet számít, mint pár együtt töltött év, átvirrasztott éjszaka, vagy egy megtervezett gyerek. Ha a tolvaj lépni akar, gyorsan rájön, hogy könnyebb dolga van, mint sejtette. A kiválasztott szinte önként ugrik láthatatlan szatyrába, mert alig várja, hogy ellopott legyen. Ha az lesz, megnő az értéke többek szemében is. Aki pedig az egészet végrehajtja, önhittségből is teszi. Tudja, hogy képes rá, újra meg újra érezheti hatalmát mások felett.
Az én kiválasztottam egy negyven körüli családapa lett. Ahogy legtöbbször. Becserkésztem, megcsodáltam, majd lecsaptam rá. Hogy miért? Többek között, mert megtehettem. Persze kicsit kérette magát, vonakodott, hogy a családja így meg úgy, de tudtam, nem fogja kihagyni a lehetőséget. Az emberek folyton attól rettegnek, hogy valamiről lemaradnak, pedig nap, mint nap elszalasztják az apró örömöket, a kedves szavakat és finom simogatásokat. Érdekes módon, ezek miatt nem keseregnek, csak a nagy kaland izgatja őket.
Amikor összejött, nem csalódtam. Zsákmányom nem akart menekülni a hálóból. Ha visszadobtam volna a vízbe, kiúszott volna. Hát miféle horgászat-vadászat ez, méltatlankodtam.
Otthon dobtam egy gyufaszálat az ágyam melletti befőttesüvegbe. Mindegyik hazug férfi után gyújtottam egyet, majd írtam egy névtelen üzenetet a feleségnek, amelyben elmondtam, párja egy disznó, pontosan olyan, mint az apám.
Szent Rita meg elmehet, ahová akar…
Kép forrása: Pinterest
