Valami különlegeset szeretett volna felvenni erre az alkalomra, de ahogy végignézett magán, rájött, hogy ez nem sikerült. Minden olyan esetlenül feszült vagy éppen lógott rajta.
Rég randiztak már. Bedarálta őket a munka, a lakásfelújítás és a kezelések. Valahogy elfelejtődött, hogy az a sok dolog, amit el akarnak érni, tulajdonképpen csak róluk szól, és, hogy nélkülük – egymás nélkül – mit sem ér.
Elhatározták, hogy semmit nem szerveznek agyon, csak úgy spontán keresik majd egymás kedvét – neki az olasz kaja volt a kedvence, Péter meg a Citadelláról szerette nézni a várost, így ez a kettő biztos benne lesz a programban.
Olyan ideges volt, mintha valami első randira készülne, pedig hát már egy évtizede házasok… Ott állt piros balerina cipellőben és piros rövid körmökkel, no meg a sehogy se álló fehér-fekete csíkos ruhájában. Nézte magát a tükörben. Várta, hogy Péter hazaérjen az edzésről, és elinduljanak. Úgy, mint régen, izgatottan, gondtalanul. Nem. Soha nem lesznek már olyanok, mint régen… az lehetetlenség.
A meddőségi klinikán otthagyták a hitüket, a pénzüket és az egészségüket, meg a spontán szeretkezéseik örömét. Jöttek helyette betegségek, könnyek, hormoninjekciók, kilók és elhulló hajtincsek. Együtt csinálták végig a lombikokat, és együtt sírtak a számukra utolsó, sikertelen beültetés után.
Szótlanul sétáltak a Citadellán. Sokszor jártak már itt, fáradtan, vidáman, ünnepelve vagy épp szomorúan. Most is ott kavargott körülöttük a sok emlék és hangulat. Először a napjukat beszélték át, aztán az edzésről váltottak pár szót, de nem oldódott a hangulat. Végül összeszedte magát és kibökte, ami a szívét nyomta…
– Te haragszol rám, Péter?
A férfi tudta, miről van szó, mégis visszakérdezett.
– Haragszol, amiért nem tudtam neked szülni? Hogy a babacuccok helyett gyógyszereket meg nagy méretű harisnyát kellett venned? – nevetett, de szeme tele volt könnyel.
– Hogy haragszom-e? Mindennél jobban szeretlek. Egy hős vagy, hogy mindezt végigcsináltad a családunkért.
fotó: Pinterest
