Az apa 2.
Lexi kórházba került. Amikor a nejem hívott, és azonnal azt kiabálta, hogy itt az eredménye annak, hogy nem hiszek neki, és hogy nem hallgatom meg őt, pedig szólt ezerszer, de én nagyokos vagyok. Nem vagyok nagyokos, feleltem, de csak magamban, minek erről vitatkozni, nem ez a fontos. Úgy megijedtem egyébként is, hogy remegett a kezem a kormányon. Minden vér kifutott a lábamból, mert mentőt egy iskola nem hív gyakran, biztosan nem kicsi a baj, csak nekem nem mondták el. Mondtam Annának, hogy azonnal indulok, és így is tettem, bár magam sem tudom, hogyan engedelmeskedett a lábam.
Ahogy beléptem a kórház ajtaján, mindjárt megcsapott az a förtelmes szag, és rögtön az jutott eszembe, soha, de soha nem tudnék ilyen helyen dolgozni, és emelem kalapom az orvosok és nővérek előtt. Ilyen az ember, szégyelltem el magam azonnal, csak a bajban jut eszébe, hogy nem halhatatlan. A feleségemet nem láttam a folyosón, de kérdésemre egy nővér vagy ki tudja, kicsoda, azt mondta, menjek a 102-esbe, ott van a lányom. Nem mondhatom, hogy vitt a lendület, annyira féltem.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és a négyágyas kórterem legtávolabbi ágyában, az ablak mellett feküdt az én drága kislányom. Istenem, tényleg kicsi, mondtam magamnak. Kicsi aés törékeny. Hogy nem láttam eddig? Szinte elveszett a fehér ágyban. A szag még jött velem, mintha még hányást is éreztem volna, de az is lehet, hogy képzelődtem.
– Hogy van az én kicsikém? – léptem hozzá egészen közel, mire az anyja felállt a kényelmetlen, támla nélküli székről, hogy üdvözölhessem a lányunkat.
– Jól! – felelte, de nem mosolygott. Karjából infúzió csöve lógott ki, és sápadtabb volt az agyonmosott takarójánál.
A feleségemre pillantottam, aki kerülte a tekintetem.
– Biztosan? – kérdeztem újfent.
– Igen, csak szeretnék egy kicsit aludni. Nem bánjátok? – Azzal lejjebb is csúszott, mint aki igyekszik minden módon elbújni vizslató tekintetünk alól.
– Jól van, akkor hagyunk, de ha bármi kell, szólj! Mekis kaja, szendó vagy egy kis vodka? – hadartam, mert úgy éreztem, mondanom kell valamit.
– Nagyon vicces vagy! – nézett rá megvetően Anna. – Menjünk inkább és hagyjuk Lexit pihenni. Eléggé beverte a fejét, és lassan hatni kezd a nyugtató. – Finoman megsimogattam a lányom kezét, aki nem húzta el, de nem is örült neki látványosan. Odakint, a folyosón, ahogy kettesben maradtunk, azonnal konstatáltam, hogy Anna fel fog robbanni, ezért inkább az ajtó felé tereltem.
– Kérlek ne kezdd! Igazad volt, megértettem, csak ne prédikálj!
– Neked csak ez a fontos, igaz? Ne prédikálj! – mondta hosszan elnyújtva merő gúnnyal.
– Most nem akarok veszekedni! Inkább azt mondd, mit mondott az orvos!
– Az orvos? Gyakorlatilag tudtomra adta, hogy mi vagyunk a hibásak az egészért, és ha nem bírjuk rá, hogy egyen, akkor Lexi egyszerűen meghal. Ennyi. Ha nem hiszel nekem, keresd meg, hadd mondja el neked is újra, hadd vágja a képedbe, hogy pocsék apa vagy.
– Felesleges…Mit tehetünk, inkább ezt beszéljük meg!
– Mi? Mi aztán semmit, mert eddig is leszerepeltünk. Hát nem látod? Nézd meg, milyen szörnyen fest! Úgy néz ki, mint egy zombi, és mi hagytuk, hogy azzá váljon.
– Anna, ne túlozz! Tudod jól, hogy a kamasz lányokkal nehéz! Megtömni azért mégse lehetett, azt a libák se bírják, nemhogy egy kislány.
– Nagylány…Talán ez a baj, hogy nem akartuk észrevenni, hogy nem gyerek már, és boldogan hagytuk, hogy még a mi kislányunk legyen. Én belehalok, ha elveszítjük!
Közelebb léptem hozzá, és megöleltem. Álltunk a kórházi parkolóban a töredezett járdán, a betondzsungel közepén, és nálunk elveszettebb pár nem volt abban a pillanatban a Föld kerekén.
– Nem fogjuk! Keresünk szakembert, elvisszük pszichológushoz és mindenhová, amit csak javasolnak. Lehet, hogy eddig nem voltam a legjobb apa, vagy nem értek a női lélekhez, de az biztos, hogy most nem fogom hagyni, hogy bolond módjára éhezzen.
– Én annyira félek! – suttogta és elsírta magát.
Én is, de nem mertem kimondani, inkább hagytam, hogy vállamra borulva zokogjon.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
