Sokat mondjuk és halljuk, hogy tetteink, szavaink példát mutatnak, mutathatnak. Mintául szolgálhatunk gyerekeinknek, más felnőtteknek, vagy egyszerűen azoknak, akik figyelnek bennünket. Mégis leginkább a családon belüli viselkedésünk, reagálásaink mutatnak legtöbbet magunkból azoknak, akik sokáig nem illetnek kritikával bennünket. Ők a gyerekeink, akik kezdetben úgy néznek ránk, ahogy félistenekre lenne szokás, ha mi felnőttek képesek lennék még valakire hasonlóképpen tekinteni. Ezért nem mindegy, mit teszünk, mondunk, milyen célt szolgálnak cselekedeteink, és miként képeződnek le reakcióink a világ eseményeire.
A mintakövetés már abban a pillanatban elkezdődik, amikor megszületünk. Figyeljük szüleink arcát, és ha felismerjük, ha azt látjuk, hogy sok mosolyt kapunk, ha kiegyensúlyozottak, akkor mi is hasonló módon indulunk neki az életnek. Erre természetesen nincs garancia, mert nem tiszta lappal érkezünk a világra, és bizonyos személyiségjegyeket nem azáltal sajátítunk el, hogy követünk másokat.
A kisgyerek azonban akkor érzi magát biztonságban, ha hasonlít a szüleire. Ezért utánozza mozdulatait, mimikáját, fejtartását, és később a hanghordozását, majd szóhasználatát. Ezért igen nagy a felelősségünk abban, milyen szókincset alkalmazunk, hányszor hagyja el trágár beszéd a szánkat, hogyan bírálunk, dicsérünk másokat. Ugyanennyire fontos, hogy mennyi érzelmi intelligenciával közelítünk a dolgokhoz, hogy van-e bennünk empátia, szánalom, akarunk-e segíteni másoknak, megalázunk-e olyanokat, akik tőlünk különböznek.
Cselekedeteink megmutatják, számunkra mennyire fontos, hogy valaki intelligens, tájékozott vagy rátermett legyen, és hogy ezen tulajdonságokat miként díjazzuk. Jó példát mutathatunk azáltal is, hogy nem félünk kimutatni a gyengeségeinket, ha elismerjük hibáinkat, ha nem ordítozunk indulatosan, ha tévedtünk. Ezek mindennapos dolgok, ezért a gyereknek teljesen felesleges arról papolni, hogy mi jó emberek vagyunk, segítünk, ahol csak kell, ha ő egészen mást lát. Hamar kibújik a szög a zsákból, mert nem vak és süket, csak olykor nem mondja ki, ami szemet szúr neki. Pedig tapasztalja, hogyan intézzük el konfliktusainkat, hogyan bánunk házastársunkkal, pincérekkel, bolti eladókkal, és olyanokkal, akik szolgáltatásokat nyújtanak nekünk. Nem ostobák, azonnal leveszik a nonverbális kommunikáció összes jelét, és átlátnak rajtunk, ha mást mondunk, mint amit gondolunk.
A példamutatás óriási szerepet kellene, hogy jelentsen mindenki életében. Felelősséggel tartozunk azoknak, akik hisznek és bíznak bennünk. Tőlünk tanulják a bizalmat, a hitet, az elszántságot, nem beszélve a tiszteletről és az igazmondásról. Kinek mernének hinni, ha nekünk nem lehet? Ezért szülőként, felelős állampolgárként, és egyszerű felnőttként igyekeznünk kellene úgy élni, hogy amit a külvilág úgymond, levesz rólunk, igaz és példás legyen. Mert hiába mondjuk, hogy nem szabad csúnyán beszélned kisfiam, csak apa vagy anya káromkodhat idehaza vagy bárhol, azonnal hitelét veszti minden szavunk, hiszen bort iszunk, vizet prédikálunk. Sorolhatjuk bőszen, hogy legyél udvarias vagy kedves, ha mi beszólogatunk bárkinek, vagy tolakodunk, belegázolunk más lelkébe szántszándékkal.
A család akarva-akaratlanul tükörképe a gyerekeknek. Ahol szokás hangosan böfögni, elereszteni egy galambot az asztal mellett, ott a gyerek is szemrebbenés nélkül teszi, hiszen a gusztustalan viselkedés nem elítélendő vagy javítandó, honnan tudná, hogy azzal baj van. Ilyen a köszönés is. A mi kultúránkban hatalmas jelentősége van, hiszen amellett, hogy az udvariasság jele, ugyanígy elhagyása az udvariatlan, barátságtalan, sőt mit több, az ellenséges viselkedés jele. Köszönéssel egy szempillantás alatt jelezni tudjuk, kihez hogyan állunk, kit tisztelünk, és kit nézünk levegőnek. Ám ez tanult viselkedési forma. Meg kell tanítanunk a gyerekeinket helyesen és jól köszönni, már ha mi, felnőttek képesek vagyunk rá és még tudjuk a módját. Sok esetben ezzel is gondok adódnak.
Ha gyereket vállalunk, márpedig ez a legtöbb esetben tudatos döntés, akkor mindezekkel (is) számolnunk kell. Egy idő múlva már nemcsak az lesz a fontos, hogy mennyit eszik a baba, tud-e bilire ülni, hanem az is, hogy tud-e alkalmazkodni a környezetéhez, vagy hogy hogyan képes szocializálódni. A társadalmi normák elfogadása elengedhetetlen, hiszen a világ nem fog az egyénekhez alkalmazkodni, ezt hamar megtapasztalhatjuk életünk során. A lecke tehát fel van adva, nekünk csak fel kell nőnünk a feladathoz.
Kép forrása: Pinterest
