– Micsoda? – kérdeztem bambán Timit, aki mindig menőbb volt nálam, mondhatnám úgy, hogy ő Samantha magyar változata a Szex és New Yorkból. Pontosan olyan nagyszájú és szőke is, amilyen az említett csaj, akinél belevalóbbat alig hordott hátán a filmvászon, hogy ezzel a képzavarral éljek.
– Próbaválás! Ne nézz így rám, mert van ilyen, nem én találtam ki! Ha van próbaházasság, próbavacsora, akkor miért ne lenne ez is?
Panna a kanapén hümmögött, de láttam rajta, hogy neki sincs fogalma ezekről a mai, modern találmányokról.
– És mégis, hogyan? Keressek egy ügyvédet, és mondjam neki, hogy csak félig akarunk válni, és nem írjuk alá a papírt csak majdnem?
– Jaj, nekem kell úgy előrerohanni, és gúnyolódni sem – jegyezte meg pikírten. – Nagyon egyszerű a dolog, külön kell menni egy időre és valóban úgy kell tenni, mintha elváltatok volna.
– Nem hiszem, hogy ez működne – mondtam én riadtan. – Andris nem ismeri a viccet, elhinné.
Timi felhördült.
– Te tényleg bolond vagy? Az a lényeg, hogy elhiggye! A dolog nyitja, hogy ki kell próbálnotok, milyen az élet egymás nélkül, miközben minden más nem változik, például a munkahelyed.
– És a gyerek?
– A gyerekkel nem lehet szórakozni – Panna határozott hangjától összerezzentem. – Megsínylené.
Timiből kibuggyant a nevetés. Szemmel láthatóan élvezte, ahogy fellázadtunk.
Töltött magának egy kis szénsavmentes vizet, majd nagy levegőt vett.
– Ti nem tudjátok felfogni, hogy ez nem játék? Az igazi válást nem sínylené meg? Ne legyetek már ennyire képmutatóak! Azért kell ezt megcsinálni, hogy kiderüljön, vajon van-e értelme igazán külön élni, és ha van, akkor az megoldja az egész válást, ha meg nincs, akkor a házasságot.
– Nem tudom… – mondtam csendesen.
– Hónapokon át hallgattuk, hogy Andris már nem törődik veled. Félévente egyszer szexeltek. Későn jár haza, és hétvégeken nincs egy szál közös programotok sem. Nem te mondtad, hogy ez csak társas együttélés már?
Panna rám nézett, de nem mert megszólalni. Tudta, hogy Timinek igaza van, ahogy én is. Tényleg nyavalyogtam már egy jó ideje, sőt azt is felhoztam, hogy Andris meghízott, nem törődik magával és fásult lett. De a válás nem merült fel bennem. Hazudok, felmerült, pláne azért, mert mindenki túl boldognak tűnő, izgalmas életet élt mellettem. Látszólag. Hogy az ördögbe ne éreztem volna, hogy az én házasságom szürke, nagyon szürke, ha nem is ötven árnyalatban, de tízben biztos?
Erre most, amikor Timi felkínálja a megoldást, azonnal veszem a nyúlcipőt. Mi ez, ha nem gyávaság?
– És mi lesz a gyerekkel?
– Mi lenne? Értsd már meg, hogy a valódi válásnál nem volna lehetőséged dönteni, pontosabban jól dönteni. Csak azt hinnéd, hogy minden rendben van, és te a legjobbat nyújtod neki. Mégis sarokba lennél szorítva. A fiad tizenkét éves, a legrosszabb korban van, de dönteni tud. Talán nem lenne ördögtől való ötlet.
– Az lenne, de beválhat – mondta halkan Panni. – Kipróbálom.
Mindketten rámeredtünk.
– Nonono! – kiáltott fel Timi. – Nem pont rád gondoltam. Vagy nálatok is rezeg a léc? Sose mondtad.
– Nálunk nem rezeg, nálunk már leesett!
Azzal elhallgatott.
– Mesélj már, mi a jó ég van! Nem hiszem, hogy úgy kell kiimádkozni belőled mindent.
Panna kortyolt a poharából, majd elnézett a fejünk felett.
– Ti azt hiszitek, annyira könnyű elmondani, hogy ha embert megcsalják?
– Hahó! Mi a barátaid vagyunk! És nem te vagy az első a világmindenségben! Ne játszd meg magad! – Ez a szöveg annyira jellemző volt Timire. Sose teketóriázott, mindig kimondta, amit gondol. Ezért szerettük, meg olykor nem. Nem könnyű mindig egy túl őszinte ember mellett megmaradni és lenyelni az igazságot.
– Jól van. A szokásos történt. Munkahelyi ismeretség, ahogy a legtöbb. A csaj fiatal, csinos és nincs gyereke. Ennyi elég lesz?
– És? Tibcsi lebukott vagy bevallotta?
– Persze, hogy lebukott, de a legostobább módon. Olyan feledékeny a drága, hogy ezért a hagyományos módon felírta, hogy hol és mikor találkoznak. Én meg megtaláltam a zsebében, aztán meglestem őket. Azóta vezekelne, de én nem bírok ránézni.
– És most válni akarsz? – kérdeztem ijedten. Gyerekkori szerelem volt az övéké, nem biztos, hogy az első bukkanó a szakadékot jelenti. Vagy naiv vagyok?
– Nem tudom, de Timi ötlete tetszik. Ki fog derülni, hogy megleszünk-e egymás nélkül. És te? Veled mi lesz? Te mersz lépni?
– Nem vagyok benne biztos. Azért ez nem kis dolog. Nem filmekben vagyunk.
– Az az igazi kérdés, vajon megelégelted-e a házasságot, vagy műhiszti volt, amit kaptunk tőled az utóbbi időben?
– Elmentek ti a jó francba! – kiáltottam. – Nem volt műhiszti, de azért nem könnyű azt mondani otthon, hogy figyelj, ugyan költözzünk már szét holnap, hogy kiderüljön, számítunk-e egymásnak.
A másik kettő hallgatott. A tányéron finoman száradtak a muffinok, és mi, a világmegváltó negyvenes nők egyszerűen nem tudtuk eldönteni, mi hiányzik belőlünk. Talán a bátorság, vagy az elszántság? Netán mi is kényelmesebbek vagyunk annál, amit magunkról hiszünk. Féltjük a megszokást? A házasság bár idejétmúlt dolognak szokás mondani, azért nem ment ki a divatból, és legyen szó bármiről, azért kódolva van bennünk.
– Szóval? – kérdezte Timi hosszú percek múlva. – Akkor mi lesz most?
Hallgattunk. Próbaválás… Ekkora baromságot, nyugtáztam magamban. Most vagy válok, vagy nem válok, mérgelődtem.
– Ideje mennem – pattant fel Panni. – A gyereket angolra kell vinnem. És talán el is válok.
Felnevettünk, de ebben a nevetésben nem volt sok vidámság.
fotó: Pinterest
