Szerelmünk kódja 6. rész

Liza és Máté történetének további részeit itt olvashatod

Abban a pillanatban szólalt meg a telefon, ahogy visszakapcsolta. Automatikusan nyúlt a halkító gombhoz, mint az elmúlt napokban annyiszor. Biztos megint a kiadó, és igen, tudja, vissza kellene már küldeni az előszót ahhoz a középkori kommunikációról szóló kézirathoz, de valahogy mostanában nem ment az írás. Liza szeretett írni, de a kiadó telefonjait nem szerette. Bár egyszer már komolyan elgondolkozott azon, hogyha nem jönnének a “Drága, mikor adod le a következő anyagot?” típusú kérdések, talán soha nem írna le egy sort sem. Mondjuk így sem írt legalább egy hete. A szakítás egyáltalán nem hat termékenyen az emberre. A szerelem sokkal termékenyebb. Persze minden értelemben.

 
 

De nem a kiadó volt. Az anyja férje volt. Hogy csak tájékoztatni szeretné Lizát, (így, TÁJÉKOZTATNI) hogy hogy is mondja meg, de muszáj, hogy fel tudjon készülni, és ugye el is kell majd temetni. Szóval hogy hát Liza anyja… tudja… beteg. Nagyon. Hogy haldoklik.

Lizának nehéz volt a viszonya az anyjával. Már ha egyáltalán viszonynak lehet nevezni két nő kapcsolatát, amelyikből az egyik élete legnagyobb részét Mr. Alkohol fogságában töltötte. Lizát 12 évesen hagyta el emiatt a férfi miatt, és kapcsolatuk felnőtt korukban sem rendeződött teljesen, anyja tiszta pillanataiban sem. Nehéz megbocsátani valamit, aminek a képei beégnek egy kisgyerek agyába, és ezekkel a képekkel kell leélnie az életét, rendezni az emberi viszonyait, gondolni valamit az emberekről, férfiakról és nőkről.
Liza azonban most nem erre gondolt. Nem ezekre a kis bűnökre, hanem arra a nagyra, amit lassan 30 éve hord magával lakásról lakásra, barátról barátra, férfiról férfira. De erről sem beszélni, sem gondolkodni, sem írni nem tudott soha, senkinek. Minden kimondott szó és írás ellenére Liza képtelen volt szavakba önteni azt, ami akkor, sok-sok évtizeddel ezelőtt történt. Nyolc novella várta, hogy elnyelje ezt a szörnyű történetet, de egyszer sem volt képes papírra vetni. Pedig tudta, ha képes lenne kiírni a szavakat arra a fehér papírra, egyszersmind legalább kívülre kerülne a testén. De nem ment.
Kereste, kutatta a férfit, a barátot hosszú éveken át, akivel megoszthatja, aki fehér papírként elnyeli, de ott maradt benne, mélyen. Azt hitte Máté lesz az. Nagyon akarta hinni. De a férfi könnyűnek találtatott…
És az ember, az anya haldoklott. 30 éve halogatja, hogy ordítva a szemébe vágja, hogy magyarázatot követel, hogy elmondja mit tett vele, vagy csak úgy, beszél erről. És most, hogy kiderült, nagyon közel a perc, hogy ennek minden esélye elszáll, Liza rettegni kezdett. Mi van ha nem tudja elmondani? Egyáltalán lehet egy haldoklóval ordítani? De amitől igazán rettegett: Mi van ha nem tudja megbocsátani?

Néhány hónapja – mintha érezte volna –  felhívta telefonon, és amennyire egy valaha gyönyörű és okos ügyésznővel, – ma emberi ronccsal – beszélgetni lehetett, beszéltek is. De csak panaszkodott. Folyton folyvást. Minden rossz volt. Az étel, a fűtés, a szomszéd, az orvos, a minden. Csak ő nem. És Liza ugyanazt érezte, amit 10 évesen. Hogy az anyja, a legfontosabb kapocs a világgal, maga a boldogtalanság.
És akkor, azon a januári ködös, szmogos, nagyon hideg téli délelőttön egy pillanatra felszínre jött az érzés, amit olyan régóta várt: megsajnálta. Megsajnálta a saját anyját. Azt az embert, aki a hasában hordta, aki magához húzta ha sírt, aki megszoptatta ha megéhezett. Vajon szoptatta őt az édesanyja? Sohasem kérdezte. Dermesztő felismerés volt számára, hogy valaha össze volt kötve vele egy köldökzsinórral, aminél nincs erősebb kötelék. Ma már elképzelhetetlennek tűnt, hogy ők valaha olyan közel voltak egymáshoz, hogy 9 hónapon keresztül hallotta a szívverését. Vajon ma is felismerné a szívdobbanást, ha odahajolna anyja beteg mellkasára? Vajon képes lenne odahajolni?

Csak ült a földön és zokogott. Mikor az imádott apja meghalt, akkor 9 órán keresztül nem tudott felkelni a földről. Most kevesebbet jósolt. Talán már az edzettség miatt. Állítólag a lélek is edződik, és még csak jegyet sem kell venni az edzőterembe. A szerelem elvesztését ugyanúgy gyászoljuk, mint egy halottat. Csak mivel ott nincs temetés, így nincs megnyugvás, nincs elengedés.

Elég morbid lenne, de talán meg lehetne tartani az Igaz Nagy Szerelmek temetését… Elmosolyodott azon a képtelenségen, hogy hogy tud még ilyenkor is ekkora marhaságra gondolni. Ráadásul ő egészen másként gondolta el a nagy szerelmeket. Azok vannak örökké, együtt és boldogan, még ha elképesztően hosszú, fáradtságos és nehéz volt is az út odáig. Ha nem így van, nem ő volt az igazi.

Néhány hónap alatt az anyja lett a második halottja. És mindkettő él.

Gépiesen öltözött, telefonált, szervezett. Oda kell mennie. Az anyához, aki haldoklott.

Mátéra gondolt. Megint. Hogy felhívja, hogy elmondja, hogy megöleli. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Akkor eszébe jutott az sms. Megnézte a meghívó dátumát. Elképzelése sem volt, hogy mi lehet Máté fejében, de azt tudta, hogyha egy férfi akar valamit, akkor elveszi.

Ha történetesen egy nő az, akkor is.

Szerelmünk kódja – 1 rész
Szerelmünk kódja – 2. rész
Szerelmünk kódja – 3. rész
Szerelmünk kódja – 4. rész
Szerelmünk kódja – 5. rész

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here