Bianca úgy ébredt, hogy azt se tudta, hol van, de gyorsan bevillant neki, hogy egy Francesca nevű asszony befogadta. Mielőtt azonban még kinyitotta volna a szemét, felsejlett előtte az az éjszaka. Ő nem akarta bántani, de mit kellett volna tennie? Hagynia kellett volna, hogy letámadja? Apja azt tanította neki, amikor még nem volt egészen alkoholista, és még volt benne szemernyi jóérzés, hogy a lányoknak meg kell védeniük magukat. És ő megtette. Ahogy addig mindig. Nem sejtette, hogy tragédiával fog végződni az eset. Nem akart semmit attól az idegentől, kedves volt, ami nem azt jelenti, hogy könnyen kapható. Ezt azonban ki fogja elhinni neki?
Gyorsan bekapcsolta telefonját, amit egész éjjel a töltőn felejtett, és látta, hogy Leo tucatszor hívta, majd küldött neki pár üzenetet is. Az egyikben ez állt:
„Bianca! A rendőrség keres. Ne gyere vissza! Azt hiszik, megöltél valakit!” Aztán még egy újabb is érkezett hajnalban, amikor ő végre nyugodtan aludt. „Apád is égre-földre keres. Nem hiszem, hogy aggódik, de az emberek már a szájukra vettek. Ha kell, küldök pénzt, csak add meg számlaszámod. Ha nem akarsz sokat fizetni, keresd a Mater Ecclesiae-ban Magdalena nővért. Ő anyám testvére, eddig ezt nem mondtam, de ő segíteni fog. Jelentkezz, aggódom érted!”
Kis híján azt írta vissza, hogy egy gyilkosnak is? Egy olyannak, aki bár saját életét védte, de másét elvette? Nem, oda biztosan nem mehet, döntötte el. Mielőtt írhatott volna, egy kedves hang ütötte meg a fülét.
– Jó reggelt, kislány! – állt meg az ajtóban Francesca. Egyszerű, világos szövetruhájában jóval fiatalabbnak látszott, mint előző este. – Kérsz reggelit?
– Nagyon jólesne! – vallotta be pironkodva.
– Akkor mosakodj meg és gyere! Híreim vannak!
Bianca feltápászkodott, és az aprócska mosdóhoz lépett. Megmosta az arcát, és jól látta, hogy mennyire kialvatlanul bámul vissza rá tükörképe. Szeretett volna lezuhanyozni, de nem akarta húzni az időt, ezért gyorsan megmosta a hónalját is, és így valamivel frissebbnek érezte magát. Amikor kilépett a kicsinyke szobából, a konyhában terített asztal várta. Sajtok, friss kenyér, némi szőlő és alma, mg jóféle lekvár. Azonnal összefutott a nyál a szájában.
– Érdeklődtem utánad! – mondta az asszony, amikor leült vele szemben. – Megöltél valakit?
Bianca elsápadt. Keze megállt a levegőben, majd leejtette az ölébe.
– Igen! – válaszolta alig hallhatóan.
– Egy ilyen fiatal lány, mint te, nem sok okból ölhet. Vagy bosszút álltál vagy magadat védted, nincs igazam?
A lány lehajtotta fejét. A házigazda hangjából kicsengő együttérzés megnyugtatta, de nem akart teljesen megnyílni előtte.
– De…- suttogta. – Én nem akartam. Higgyen nekem!
– Jobb, ha tegeződünk…És ne aggódj, hiszek neked. Elmondod, mi történt?
Bianca megrázta a fejét. Továbbra is olyan sápadt volt, hogy Francesca úgy érezte, azonnal elájul.
– Rendben, akkor egyél! Én nem ítéllek el, de tudnod kell, hogy ezzel a teherrel nehéz tovább élni…
Ahogy ezt a mondatot kimondta, hangos dörömbölés hangzott a kapu felől. A vendég összerezzent és riadtan nézett az asszonyra. Talán elárulta őt? Hívta a rendőrséget, hogy feladja? Mégse olyan kedves, mint amilyennek tűnik, ez futott végig az agyán, de mielőtt megmozdult volna, hogy futásnak eredjen, az asszony a kezére tette a kezét.
– Nem kell félned. Aki így dörömböl, az csak a fiam lehet. Már mondtam neki sokszor, hogy nem vagyok süket, de nem hiszi el…- Felnevetett, és elindult kinyitni a kiskaput, amin Bianca is érkezett.
Folytatjuk…
Fotó: Giada Modugno: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/hegyek-termeszet-felhok-falu-7496286/
