Bianca sosem hitte volna, hogy ennyire gyorsan tud futni, főleg, hogy lüktetett a térde, és szandáljának egyik pántja szerencsétlenül lifegett a levegőben. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye arra, hogy mentse magát. A férfi egy ideig még követte, hallotta lépteit, de amikor befordult egy sikátorba és lerogyott egy oszlop tövében, váratlanul csend lett. Képtelen volt elhinni, hogy támadója feladta, ezért hosszú percekig lihegett guggolva az árnyékban, miközben térde egyre jobban fájt. Egy helyen felsérthette, mert a vér csendesen csordogált a lábszárán. Vajon mit akarhatott az az idegen? Bizonyára pénzt, mi mást, hiszen nem ismerhette. Azt sem tudta, hogy menekül, ahogy arról sem lehetett sejtése, hogy látta a gyilkosságot. Hirtelen felvillant előtte annak a pasinak a gúnyos mosolya, tolakodó testtartása, és az, amikor közli vele, hogy mindig arra vágyott, hogy megdugjon egy ilyen csinos pofikát. Mert nem ám alulra teszem be, suttogta és közben megnyalta a száját. Megremegett, ahogy felidézte a tekintetét. Teste azonnal védekező módba kapcsolt és megkeményedett. Lassan felállt, amikor mögötte kinyílt egy ajtó. Egy töpörödött vénasszony állt az évszázados küszöbön és intett neki.
– Jöjjön ide, kedveském! Látom, reszket. Ne féljen, idebent nem bánthatja senki. – Azzal kitárta a kaput és fejével intett, hogy lépjen be.
Bianca nem sokat gondolkodott. Egyetlen porcikája sem jelzett bajt, ezért félelem nélkül lépett be a tágas udvarra, amelyről senki nem sejthette, hogy a falak mögött rejtőzik.
– Hadd nézem a lábát! – szólt az idős nő, és úgy togyogott elé, mintha földig érő ruhája alatt nem is lett volna lába. Szinte gurult.
– Semmiség! – felelte neki gyorsan. – Inkább egy pohár vizet kérnék, ha lehet.
– Na, üljön csak ide – mutatott egy alacsony kőpadra, – és ne mondja nekem, hogy semmiség, mert látom, hogy alaposan megütötte. Hozom a vizet is.
A lány hálásan lerogyott a padra, és megpróbálta visszatartani a könnyeit. Eközben a telefonja folyamatosan rezgett. Zsebébe nyúlt, kivette, és látta, hogy Leo írogat neki, és anyja is küldött egy hangüzenetet. Füléhez szorította, és meghallgatta. Csak annyi volt benne, hogy ha megint elkódorgott, akkor jobb, ha haza se megy, mert elege van már a különútjaiból. És ha Leoval van, akkor a szeme elé ne kerüljön, mert az a fiú egy szélhámos. Az említett üzeneteire nem volt ideje, mert az asszony visszatért kezében egy tálcával, amelyen víz és sebfertőtlenítő volt.
– Mutassa! Valaha ápolónő voltam a Szent Rókusban, higgye el, tudok bánni a sebekkel. Magát is megtámadták a vasútállomás mellett?
Bianca felkapta a fejét.
– Másokat is?
– Igen, bár sokan jelezték már a rendőrségen, semmit nem tesznek. Biztosan azért, mert elég bajuk van a sok turistával – morogta a házigazda, miközben szakavatott mozdulatokkal ellátta a sebet.
– Ezt hogy érti?
– Jaj, kislányom, maga biztosan nem római! A környéken egyre többen élnek abból, hogy gyanútlanokra támadnak, főleg fiatal lányokra, akiknél mindig sok pénz van. És mintha nemcsak helyiek lennének a rablók.
– Könnyű pénzkereset – hangzott a válasz.
– Különösen azért, mert senki nem néz a körmükre. Nem maga az első, aki erre menekül, láttam én már mindenfélét. Mondja, kedvesem, honnan jött?
– Malcesinéből…
– Ó, az gyönyörű hely, boldogult lánykoromban jártam arra, és ismertem valakit, aki el is akart venni, de én nem akartam elhagyni szeretett városomat. Utólag persze megbántam, de már nem lehetett visszacsinálni.
Bianca elmosolyodott. Örült, hogy teste és lelke megpihenhet, bár még ki kellett találnia, mit kezd a városban. A végtelenségig nem menekülhet. Abban sem reménykedhet, hogy nem keresik és szökését nem kötik össze a gyilkossággal. Mégis időt akart nyerni, hogy rendezze magában a történéseket.
– Biztosan nem lehetett? – kérdezte nagy sokára.
– Hát két héttel később megnősült, ami nem azt mutatja, hogy annyira oda lett volna értem, nem igaz?
Az aprócska asszony felállt, és elégedetten szemlélte a kötést.
– Nem hiszem, hogy most volna erőd tovább menni. Francesca vagyok, és ha nem bánod, akkor tegezlek, és felajánlok neked egy aprócska szobát. Egyedül élek, itt aztán senki nem fog keresni, bárki elől futsz.
– Ennyire látszik rajtam? – A lány őszintén meglepődött. Úgy tűnt, nyitott könyv mindenki előtt, amiről eddig sejtelme sem volt. Ha hazatérne, akkor is minden ember tudná róla, mit tett? Valószínűleg igen.
– Jól ismerem az embereket, mondom, hogy ápolónő voltam. Amit én nem láttam a kórházban, az nincs is. Volt ott asszony, akit félholtra vert a férje, de férfi is, nem egy, akit le akart szúrni a neje. Egyszóval, nem vagyok mai csirke.
– Francesca, én Bianca vagyok, és köszönettel elfogadom a szállást.
Az asszony intett neki, hogy kövesse. Nem csodálkozott különösképpen, mert pontosan tudta, mit érez a lány. Átélte, amikor el kellett menekülnie a falujából. Ismerte a félelmet, a kétségbeesést és a szégyent, miután Alberto megerőszakolta.
Folytatjuk…
