Csak ültem a házban, szorongattam a Faludy kötetet, és hiába szorítottam lábam a padlóhoz erőnek erejével, remegett. Úgy éreztem, vérzem, de nem bírtam megmozdulni, hogy megnézzem. A könyv égette a tenyerem, ahogy minden porcikámat az eltelt idő. Megtörtént, pedig én nem akartam. Rövid volt és gyors, belefért fél órába, de én nem azt éreztem, hogy boldog vagyok, ahogy vártam.
T. a parton várt. A homokban ült és a vizet nézte. Tekintetében volt némi álmosság, de ahogy meglátott, felcsillant a szeme.
– Gyere, mutatok neked valamit! – mondta, és a kezem után nyúlt. Jól esett, ahogy megérintett.
– Milyen szép vagy megint! – suttogta, és finoman megsimította a combom. Erre nem voltam felkészülve. Meztelen bőröm a sort alatt libabőrös lett. Nem attól, hogy hozzám ért, hanem ahogy. Eddig ilyesmit sosem tett.
– Elolvastam a verset – hadartam zavartan.
– Tudom, azért vagy itt. Képzeld, találtam a közelben egy kis faházat. Egy kunyhót. Olyan, mint a mesében. Szerintem, mások is úgy érezhették, mert van rajta egy olyan lakat, ami legalább ezeréves.
– Tényleg?
– Ha tudnám, hogy senki nem jár erre, megnézném belül. Te is? Mindig is érdekeltek az ilyen helyek…
Annyira kedvesen mondta, mint egy kíváncsi gyerek, hogy elmosolyodtam. Hagytam, hogy megfogja a kezem, és vezessen. A part menti kis ösvényen indultunk el. Szemerkélni kezdett az eső, de melegen és jólesően.
– Micsoda érzés, hogy itt vagyunk egymásnak, egymással! – kiáltott fel váratlanul. – Egész nap erre vártam, és az eső még romantikusabbá teszi a tekinted. Ugye örülsz nekünk?
– Igen! – suttogtam, bár nem voltam benne biztos, hogy az izgalom miatt, vagy csak nem mertem mást mondani.
– Fussunk, mert egyre jobban esik! – mondta, és húzott magával.
Alig tudtam lépkedni a kiálló gyökerek között, mert a papucsom folyton beleakadt egyikbe-másikba. Jöhettem volna edzőcipőben, de nem jutott eszembe. Azt hittem, a parton fogunk ücsörögni. Két perc múlva megláttam a roskadozó faházat, amely nem volt túl barátságos. A horrorfilmek házai jutottak eszembe, de mivel ott van T., nem kell félnem, mondtam magamnak. Még mindig fogta a kezem. Éreztem, ahogy meleg tenyerén átsüt az izgalom. Amikor váratlanul megállt és magához húzott, már nem tudtam tiltakozni. Megcsókolt. Erre vágytam, mégis meglepett. Még az is átfutott az agyamon, hogy neki ezt nem lenne szabad, elvileg ő a tanárom, vagy valami hasonló, nem beszélve arról, hogy Erika néni haverja. Úgy tolta számba a nyelvét, hogy kis híján megfulladtam. Még nem csókolóztam így, legfeljebb puszizkodtam, de azt is régebben az iskolai mosdóban, amikor Benedek megkérdezte, csókszűz vagyok-e. Pillanatokon belül nem voltam az.
– Menjünk be, mert bőrig ázunk! – szólalt meg, amikor kimászott a számból. – Ha eláll, visszamegyünk a többiekhez, de jó lenne, ha addig nem kapna el bennünket vihar, nem?
Nem válaszoltam, igazat adtam neki, bár a horrorházba nem vágytam. Egyre sötétebb lett odakint, fényt meg csak telefonnal tudtunk csinálni. T. körbepillantott, és felvett a földről valamit. Vasrúdnak látszott, rozsdás volt és rácsapott a lakatra.
– Szabad ezt? – kérdeztem halkan.
– Ki tudna róla? – nevetett fel. – Lesz egy közös titkunk és ennyi. Benne vagy?
Hogyne lettem volna, hiszen vele lenni, vele feltörni egy házat bulinak tűnt. Láttam, amint izmos karja megfeszül, és a lakat lerepül. Rám pillantott, és annyit súgott az egyre jobban szakadó esőben, hogy siessek!
Folytatjuk…
