„Az utazás kicsit olyan, mint a futball. Nagyon kevesen vannak, akiket egyáltalán nem érdekel, és akik semmilyen formában soha nem űzik. Egyesek beérik azzal, hogy nézik, ki aktívabban és lelkesebben, ki kevésbé. Aztán vannak, akik maguk is játszanak. Talán csak ők tudják igazán, hogy különböző időkben mit jelent, és hogy különböző helyeken hogyan játsszák, mivel ők tényleg értik a játékot. Az utazás is ilyen. Aki nem hajlandó odafigyelni, rájönni, hogy a dolgok miért másmilyenek, mint odahaza, vagy nem nyitott az újra, esélyt sem ad magának, hogy megpróbáljon megérteni dolgokat, és meglássa magát a szerénység tükrében.”
(Gunnar Gaffors)
Ha a cím igaz, akkor én nagyon vagyok, mert viszonylag sokat utazom. Hogy szeretem-e a társas utakat, nem tudom megválaszolni, mert olykor igen, máskor meg nem. Viszont tanulmánynak megfelelőek. Sokat lehet okulni egy ilyen úton az emberi lélekről, viselkedésről és alkalmazkodásról. Az évek során a magyar ember lassan leszokott a mit hordjunk ki az étteremből, hogy később megegyük-szokásáról. Különösen a sokszori figyelmeztetés után. Mindig elgondolkodom azon, hogy vajon miféle genetikailag kódolt éhség van bennünk, ami ünnepek és utazások alkalmával felerősödik! Gondoljuk csak el, hogy ahogy elindul a busz, vonat, ahogy strandra megyünk, vagy kirándulni, azonnal az ennivaló kerül előtérbe. Nem bírunk nem enni, nem bírunk keveset enni. Látszik is, egyre több az elhízott, nehezen mozgó ember, akinek fáj a térde, dereka, vérnyomás gondja van, netán cukorbeteg.
Egy svédasztalos reggeli vagy vacsora maga az ország látlelete. Nem baj, ha nem esszük meg, de jobb, ha ott van a tányéron. Tolakszunk, jajgatunk, ha elfogy valami, hiszen mi kifizettük, nekünk az jár. Gyakran tapasztalom, hogy idegen helyen is intézkednek az utasok. Az ottani személyzetet is ugráltatják. Szólnak, hogy ez kevés, meg az, persze kizárólag magyarul.
Nagyon el vagyunk maradva nyelvtudásban, de akaratos viselkedésben, követelőzésben igen elöl járunk. Irányít még a nyaralás alatt is a feleség, a férjet mindenképp, dirigál a családapa, hogy lássa mindenki, ő a helyén van, ő a főnök. Beszólogatnak az idegenvezetőnek, és mindent az égadta világon kritizálni tudnak az utasok. Ha meleg van, akkor a légkondit hiányolják, ha nincs meleg, akkor miért van hideg a közös ebédlőben.
Az utasok egy része nem utazni, világot látni akar, vagy ismerkedni helyi újdonságokkal, hanem enni. Tapasztalatból tudom, hogy nem sokan, túl sokan nem vevők a programokra, a buszon nem figyelnek, ezer dolgot újrakérdeznek, és mindig vannak, akik iszonyúan pontatlanok. Igen, sokan, sokfélék vagyunk, de az alkalmazkodás, az empátia egyre nehezebben megy.
Azt is furcsa megtapasztalni, hogy milyen rossz fizikai állapotban vannak az emberek. Eljönnek olyan utakra, amelyeken sokat kell gyalogolni, nem bírják a sétát, a loholást, a meleget, és nem is érdekli őket a kultúra. Szentségelnek, közben meg az ember attól retteg, mikor esnek össze, mert vörös fejjel fújtatnak, mint a gőzgép. Mindeközben látni, hogy máshol a helyiek nevetősek, kedvesek, az idősek se leharcoltak, teli vannak élettel, táncolnak, és nem elhízottak. Kivételek persze vannak, ahogy mindenhol.
Mégis rossz látni a hatalmas különbséget. Még rosszabb hallgatni a becsmérlő megjegyzéseket, mert azokban is jók vagyunk. Az autópálya melletti étterem pihenőjének takarítója azonnal tonnadonna lesz a harminc körüli fiatal nőnek, aki tökéletesnek hiszi magát. És a legviccesebb, amikor az utas ostoba, de nem vesz róla tudomást. Nem érti, hogy hazafelé menet, miért nem ugyanabban a pihenőben állunk meg, mint odafele, vagy amikor a kocsiját menetirány szerint tette le, ám útban vissza rájön, hogy mit ad isten, az az autópálya másik oldalán maradt. Ekkor értetlenkedik és káromkodik.
Furák vagyunk mi, emberek. Nem találjuk helyünket a világban, de külföldön meg akarjuk mutatni, hogy többek vagyunk. Többek minél és kinél? Milyen nagyszerű dolog lenne, ha a kultúránkkal, érdeklődésünkkel, nyitottságunkkal akarnánk kitűnni! Szinte fényévekre vannak egyesek attól, hogy megértsék, a világ színes, az emberek tudnak mosolyogni, és türelmesnek lenni nem vétek.
Tudom, erre sokan azt mondják, nem kell csoportosan utazni, no meg vannak jó fejek is. Nekem most nem volt szerencsém. Utazni jó, még buszon is, még akkor is, ha egyesek nem kedvesek. Újat látni, kipróbálni, rácsodálkozni egy-egy ételre, italra, gyönyörű panorámára, megőrzött épületre és látni, milyen jó gondtalanul sétálgatni este családostól, nem turistaként, hanem helyi lakosként, maga a csoda.
Irigyelni külföldön csak a felszabadultságot, lazaságot és az élethez való bátorságot kell és lehet. A többit nem érdemes.
