Tudom, elég naivan hangzik, de tényleg azt gondoltam, hogy ez egy életre szólhat. Megannyi közösen átélt jó és leküzdött rossz élmények után, el kell fogadjam, hogy ennek egyik napról a másikra vége. Három év ugyan nem sok idő, de merem állítani, hogy oly sok mindenen mentünk keresztül, amit mások talán 10 év házasság alatt sem tapasztalhattak meg.
Elsöprő szerelem volt a mienk, örömökkel és fájdalmakkal kísérve. Minden rezdülését ismertem már, így éreztem, hogy ez most nem olyan lesz, mint máskor. Nem egyszer kellett visszafognunk magunkat a szenvedélyes csetepatéink során, ráadásul nem egy szóváltásunk taszított már minket majdnem a szakítás szélére, azonban a tőle szokatlan csendessége és a szomorúan csillogó szemei abban a pillanatban vészjóslóbbnak számított, mint amit egy azelőtt néhány vitáinkon elcsattanó „itt a vége” mondata ígért.
Szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. Olyan, mintha Ő a másik felem lett volna, akit egyszer csak elválasztanak tőlem. Illetve Ő döntött úgy, hogy el akar szakadni, és külön úton kívánja folytatni. Reményeim ellenére azért várható volt, hogy eljön ez a nap. Hiába a sok gyönyörű élmény, ha a veszekedések, és a gyarapodó sérelmek lassan felülírják a kezdeti tündérmesét.
Az életünk velejárója, egy teljesen magától értetődő tény, mégis küzdeni próbálunk ellene, semmint egyszerűen elfogadni.
A változást.
Azt, hogy a körülöttünk lévő helyzetek, barátok, szerelmek jönnek mennek. Van, aki mellettünk marad, de van, aki csak egy megállója a hosszú utunknak. Én sem tudtam elfogadni, csak őrlődtem magamban. Az utóbbi időben elhatalmasodott gyötrelmek ellenére is foggal – körömmel ragaszkodni akartam a kapcsolatunkhoz, nem tudtam és nem is akartam elengedni. Folyamatosan csak zokogtam, vergődtem a gondolataim közt, jobb híján pedig igyekeztem pozitív mantrával erősíteni magam, de leginkább csak a csodára vártam, vagy talán egy égi jelre, ami irányt mutathat…
Hétfő van, azóta eltelt két nap, és még „szerencse”, hogy a szakítást egy s
zombatra sikerült beütemezni, mert semmi erőm nem lett volna erőltetett műmosollyal végigszenvednem a napot. Egy egészségügyi központban dolgoztam recepciósként, mindig kedvesen fogadtam a pácienseinket, így végképp nem akartam, hogy a magánéleti krízisemből egy fikarcnyit is megvillantsak bárki előtt.
Egy átlagos nyári napnak kínálkozott, a legtöbb orvos, aki napközben rendelt volna, mind a szabadságát töltötte, tehát egészen délig egy asszisztens kolléganőmmel ketten tartottuk a frontot. Beteg híján próbáltuk elfoglalni magunkat, így Dóra hátul a szertárban ellenőrizte a készletet, amíg én csináltam a szokásos teendőimet. Csengettek, egy nagyon idős férfi állt az ajtóban. Készségesen beengedtem, ő pedig lassan, mankója támogatásával megindult a recepciós pulthoz, és időpontfoglalás felől érdeklődött.
Hangja rekedtes, beszédje halk és lassú volt, szinte alig értettem egy szót is, ráadásul a kommunikációt szépkorú ember révén a gyenge hallása sem segítette, de természetesen türelmesen magyaráztam el mindent. Rögzítettem a leegyeztetett időpontot, és miután megköszönte a segítséget, odamentem az ajtóhoz, hogy kisegítsem őt, de ekkor megcsörrent a telefon. Elnézést kérve, odamentem a telefonhoz, ami addigra elhallgatott. Az idős férfi már fél lábbal kint volt az épületből, mire hirtelen megállt, majd hangosan, tökéletesen érthetően ezt mondta:
A változás örök. Aztán kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Lesokkolva álltam, üveges tekintettel bámultam magam elé. Ez valóban megtörtént vagy hallucinálok? Az egész egy pillanat töredéke volt, talán csak a képzeletem játszott velem. Vagy ez volt az jel, amire vártam, és a válasz, amit nem akartam magamtól meghallani, mástól kellett ilyen szürreális módon elérjen hozzám?
Annak ellenére, hogy egy élethelyzet vagy akár egy kapcsolat már szenvedésnek, nyűgnek számít, még mindig könnyebb és kényelmesebb benne maradni, semmint a változtatás mezejére lépni. Pedig a rémisztő, kilátástalannak tűnő ismeretlen meglépése új lendületet hozhat életünkbe, és az esetleges kezdeti nehézségek leküzdése és a kitartásunknak köszönhetően már tisztábban fogunk látni.
Aminek vagy akinek nincs mellettünk helye, az előbb-utóbb úgyis eltávozik mellőlünk. A mi döntésünk, hogy milyen módon könnyítjük vagy nehezítjük meg ezt.
#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon!
