A nyári esőben az a jó, hogy langyos és váratlan, gondolta Zita. Egy jó záporba nem hal bele senki főleg július közepén, amikor már napok óta fullasztó volt a hőség. A macska sem nem evett, sem nem ivott, csak lézengett tálkája mellett. Azt viszont megfigyelte, hogy a verebek gyakran oda-oda settenkednek pár életmentő kortyért. Amikor a dörgés alábbhagyott és már csak erőteljesen zuhogott, lassult szívverése. Félt az égzengéstől, és hiába mondta neki bárki, hogy az csak hang. Persze, tudta, hogy az csak hang, de félelmetes hang.
Egy óra múlva a pályaudvaron kellett lennie, de az eső csak nem akarta befejezni erőszakos szereplését. Erre a hétre minden elromlott, ami elromolhatott. Hiába tervezte barátnőjével a győri kiruccanást, Erika belázasodott és élni sem volt kedve. Kocsija is felmondta a szolgálatot két nappal ezelőtt. Így új tervet kellett kovácsolni.
Nem szerette a változásokat. Vérbeli bika volt, aki foggal-körömmel ragaszkodott a megszokotthoz, még a rosszhoz is. Az ismerős posvány sokkal megnyugtatóbb volt, mint az ismeretlen, amely félelmetes pillanatainak ígéretével visszarántotta a tapasztalástól. Sose volt különösen bátor vagy céltudatos. Tette a dolgát, de nagy vágyak nem kavarták fel a mindennapjait. Egy könyvesboltban dolgozott, ahol nem sok izgalmas történt. Bezzeg, ha Londonban élne, gondolta sokszor, akkor talán besétálna egy híres ember, ahogy Julia Roberts is abban a filmben. Vele ez nem nagyon fordulhatott elő, mert a bolt a belváros egy kis utcájában volt, idegennyelvű könyveket nem árultak, így Hugh Jackman-re nem igazán lehetett számítani. Gerard Butlerre sem, pedig nem kérette volna magát túlságosan.
Erika, ha nem is nevette ki, azért megmosolyogta ezekért a gondolatokért. Negyven felett hogy lehet, hogy még mindig ilyesmiben reménykedik? A mozifilmek átmossák az ember agyát, jegyezte meg sokszor. Ahelyett, hogy nyugton maradnának egy bizonyos kor után elképzelik, hogy ki kell nyitniuk a világot, amely már rég bezárult számukra. Ezzel nem azt akarta sugallni, hogy mindenki maradjon a fenekén, hanem csak annyit, talán érdemes lenne a földön járni, mert szárnyak nélkül nagyot lehet esni.
Erika komoly mandulagyulladással feküdt most otthon, és nem rángatta le Zita szárnyalásra kész fantáziáját. Az eső nem csendesedett, így amikor a taxis dudált érte, sejtette, hogy el fog ázni, míg a kerti úton kivonszolja a bőröndöt. Világoskék ruhája szélét azonmód felkapta a szél és kis híján a nyakába rántotta, ahogy kilépett az ajtón. Nyár van, jegyezte meg ironikusan magának.
A taxis épp csak biccentett neki. Gyorsan felkapta az apró bőröndöt és a csomagtartóba tette.
– A Keletibe? – kérdezte, pedig tudta a választ.
– Igen. Ha lehet, siessen kérem, mert még jegyet sem vettem.
– Hűha, az most nem lesz egyszerű, lezárások vannak arrafelé – húzta sapkáját szemébe a férfi. Nem tűnt túl derűsnek, de Zita sem volt társalkodós kedvében. Mit fog csinálni két napig a városban, ahová nem is vágyott különösebben? Erikával biztosan szórakoztató lett volna, végigették volna az összes cukrászdát, de egyedül nem tűnt nagy szórakozásnak. A pénzt azonban nem hagyhatták veszni.
A csendes nyári eső végre valahára csillapodni kezdett, amikor a rákospalotai kis utcából kikanyarodott a kocsi. Gurult pár métert és megállt. Zita felriadt gondolataiból.
– Mi történt? – kérdezte.
– Nem tudom. Ilyesmi nem szokott előfordulni. Nem rég voltam műszakin… – válaszolta a férfi és kiszállt. Felnyitotta a motorháztetőt és hosszú perceken át babrált valamivel.
– El fogok késni – szólt ki idegesen.
– Ne aggódjon, azonnal beszólok a központba. – Azzal elővette a telefonját és intézkedett. Zita nem hallotta, mit mond, de azt meg kellett állapítania, hogy jó feneke van. Csak ennyit látott belőle, és ez a látvány nem volt ellenére. Zavarba is jött a gondolattól, mert ő a nem olyan fajta kategóriába sorolta magát. Már tíz éve elvált és pár futó kapcsolaton túl nem gondolt a szerelemre. Csak a filmeket falta, ahol minden kerek és egyszerű volt.
– Nem értem – zsörtölődött a férfi. Negyvenes lehetett ő is, fehér inge takarásából előviláglott barna bőre.
A nő kibámult az ablakon, az járt a fejében, odafönt nagyon ellenzi valaki ezt az utazást. Semmi az égadta világon nem segíti útját. Másfél órányira volt Győrtől, mégis egy világ választotta el. A másik taxi sem akart megérkezni. Legszívesebben elsírta volna magát, de az sem segített volna.
– Ne haragudjon, de mi az ördög történik? Nem a világ végén vagyunk! – csattant fel váratlanul.
– Abszolút megértem, érthetetlen, hogy miért nem ér ide egyik kollégám sem.
A férfi bosszúsan a telefonja után nyúlt, de volt az arcán valami hamiskás mosoly, amit Zita nem vett észre. És a felmentő sereg csak nem érkezett meg. Az indulásig nem volt több, mint tizenöt perc. Tudta, hogy ezt a vonatot most lekéste, de majd a következővel elmegy. Rugalmasság, mondta magának. Nem fog belehalni.
A taxis ezalatt telefonált, közben párszor a nőre nézett, majd úgy tett, mintha a motor körül babrálna. Látta, hogy az nem ideges már, és mélybarna tekintetét a környező házakon nyugtatja. Szép, állapította meg. Nagyon szép, de nem tudja magáról. Azt hiszi, hogy megöregedett, pedig csak az önbizalma csappant meg az évek folyamán.
A férfi megint somolygott a bajusza alatt és finoman megsimogatta a szakállát. Még hasonló sem fordult elő életében. Talán valaha, a diszkós korszak kellős középén, amikor kamasz volt, tetszett meg neki valaki első látásra. Erre itt ez a kis nő, aki azt mondta neki, hogy Győrbe utazik, de egyedül, mert a barátnője beteg lett. Már ez a feltétlen bizalom is, amivel a tudtára adta nagyon tetszett neki. Nem volt cserfes vagy folyamatosan pofázó, mint sok utasa, inkább az a fajta, aki akkor beszél, ha van mondanivalója. Rövid, szőkésbarna haja finoman keretezte világos bőrét. Vajon létezik olyan, hogy az ember azt érzi, nem szabad elengednie valakit? Ő abban a pillanatban ezt érezte. Kockáztatni akart egy idegen nőért, aki nem tudhatta, hogy a taxija felett ő rendelkezik, és nem jön senki helyette, aki a Keletibe viszi.
Lecsukta a motorház fedelét és nagy levegőt vett. Hazudni készült, méghozzá hatalmasat, és ehhez erőt kellett gyűjtenie. Érezte, hogy megfeszül nyakán egy izom, de már nem tudott kibújni a kényszer alól.
Beszállt a kocsiba és elindította. A motor felberregett. Természetesen semmi baja sem volt, ahogy fél órája sem.
– Ne haragudjon a kellemetlenségért! – mondta kedvesen. – Látja, minden rendbe jött. Tudom, hogy lekéste az indulást, de cserébe meghívnám egy kávéra, amíg várakozik.
– Erre semmi szükség – hárított a nő. – Tudom, hogy van ilyen, ez egy furcsa nap.
– Csak egy kávé, hogy jobban érezzem magam a bőrömben, nagyon bánt a dolog! – kérte a férfi.
Zita belebámult az arcába, és végre láthatta a szemét.
Bólintott.
– Legyen! Bár valóban nincs rá szükség.
Dehogy nincs, gondolta a férfi, és megfogadta, hogy soha nem mondja el a nőnek, hogy a kocsinak az égadta világon semmi baja nem volt azon az esős nyári napon.
fotó: Pinterest
