Türelmet nem ismerő, izgága kislány voltam régen. Az a fajta, aki nehezen ül meg a fenekén. Gyakran hallottam a figyelmeztetést, légy türelmes és eléred, amit akarsz. Aztán jöttél te. Megtanítottál várni. Ez a tanulás volt az én keserűséggel töltött méregpoharam. A szívemet túl sokszor öltöztettem díszbe. Hiába. Úgy készültem, ahogy a róka tanácsolta a kis hercegnek. A díszek fénylettek, ragyogtak és egy idő múlva, lehullottak, mint a túlöltözött karácsonyfa januárban.
A várakozás fájdalmasan nyomorult tud lenni. Az első pillanatok még megtévesztenek. Váratlan örömnek tűnnek. Valami édesen bűnös jót ígérnek, de az idő múlásával a lassan múló negyedórák megfakulnak.
Amikor még készülődöm, mosolygok. A tükörből egy izgatott nő arca tekint rám, aki elfelejtette, hogy a mesék ritkán igazak. Megvizsgálom a bőröm, az alakom. Próbálok a legszebb lenni neked. Lesikálom a tegnapi rosszat, illatos kencével bekenem minden hajlatom. A hajam lazán feltűzöm. Azt mondtad, így szereted. A tekintetem hívó, reménykedő. Megpróbálom eltüntetni magamból a kétségbeesett szeretet-óhajt. A tied akarok lenni még akkor is, ha megszűnök én én lenni. Az egyre távolodó tükörképem már nem engem ad vissza. Tétova pillantásomtól megremeg. Óva intene, de hangját meg nem hallom.
Főzök egy kávét, leülök, kortyolgatom. Kinézek az ablakon. Várakozásom mindent felőrlő. Minden porcikámmal arra a pillanatra koncentrálok, amikor belépsz. Gondolataimban nincs más. Nem tudok olvasni, filmet nézni, nem csetelek, nem nézek vicces videókat. Csak a MI jár az eszemben. A te nézésed, a te érintésed. Oly módon olvadok fel az efféle gondolatokban, hogy már-már elszégyellem magam.
Tétova szívem ízekre hullik. Próbálok a csodában reménykedni. Én akarom megzabolázni csapongó kedved. Csókod puha nyoma, amely először mindig a nyakamra hullik, most megborzongat érintés nélkül is.
De nem jössz.
Ahogy múlnak az órák, széthullok. Hajam porhanyós kontya eltűnik a vállamon. Szemem sarkában megráncolódik a festék. Csúnya csíkot rajzol, amitől fáradtabbnak tűnök. Bőröm fénye elszürkül.
Szívem már nem dobban meg apró neszekre. Megvonom a vállam. Haragudni kezdek. Rád, aki mindig máshol vagy. Magamra, mert nem tudtam elkerülni az újabb csapdát. Ránk, mert vergődünk. Örömtelenül.
Töltök magamnak egy pohár pezsgőt. A teli pohárral kiegyensúlyozom a fürdőbe. Lemosom a sminket, megtörlöm könnyes szemem. Mosolyt már nem rajzolok. A tükör fellélegzik.
Ekkor megszólal a kapucsengő. Felsóhajtok. Káromkodok. Szívem rongyokban. Ajtót nyitok.
fotó: Pinterest
