„Mindnyájan álarcot viselünk. Ők is, én is – mindenki. Mutatunk egy arcot – az énünk egyik arcát – a világnak, egymásnak, és ez az arc olyannak mutat, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak. És hogy mikor melyik arcunkat öltjük fel, attól függ, kivel vagyunk éppen, vagy hogy tudunk legjobban megfelelni mások elvárásainak.”
(J. Watson)
A világ már csak úgy működik, hogy akarva akaratlanul megtetszik nekünk valaki, szerelmesek leszünk, csendben vágyakozunk, próbálkozunk, és aztán a kapcsolat vagy sikerül, vagy nem. Sokszor nem értjük, miért jövünk be valakinek, aki nekünk nem, de a fordítottja is talány. Ezzel azonban nem árultunk el nagy dolgot, mert a történelem kevés új dolgot produkál, a szerelem és a kapcsolatok terén sincs túl sok újdonság. Minden szerelmet, minden érzelmet csak mi érzünk újnak, másnak és különlegesnek. Nem véletlenül mondjuk, hogy így még sose éreztünk senki iránt. Való igaz. Úgy még nem, mert nem ugyanarról az emberről van szó minden esetben, és mi se vagyunk ugyanazok, mint tizen- vagy huszonéves korunkban. Millió csalódás, öröm és végtelen sok megtapasztalás van mögöttünk, tehát ugyanúgy szeretni nem tudunk, ahogy már tettük valamikor.
Mégis, történjék bármi, szeretnénk, ha szeretnének bennünket, méghozzá kizárólagosan, a lehető legjobban és legszebben. Azt várjuk, hogy a szerelem mesebeli legyen, láttunk elég filmet, amelyben ez van, és olvastuk egy raklapnyi romantikus regényt is, ahol a szereplők sose hebegnek-habognak, mindig megtalálják a megfelelő szavakat. Ha mégis előfordul, akkor nekik ez jól áll, és természetesen jól jönnek ki belőle. Mindezek tudatában elvárjuk, hogy a mi szerelmünk is csodálatos, izgalmas és végtelen legyen, mintha nem tudnánk, hogy minden érzés múlandó. Azonban erre készülve nem lehet nekikezdeni semminek.
Vajon mi kell ahhoz, hogy belénk szeressen valaki? Mitől tart egy kapcsolat rövid vagy hosszabb ideig? Bizonyára láttunk már magunk körül számos példát arra, hogy a párkapcsolat valamelyik résztvevője kibírhatatlan: szeszélyes, betegesen féltékeny, lusta, elviselhetetlenül követelőző, pletykás és sorolhatnánk. Mégse lép ki az a fél, aki mindezt elszenvedi. Valamiért tűri és hagyja magát. Talán nem is szenved annyira, mint a körülötte lévők, akik rég átlátnak a szitán, és hiába figyelmeztetik finoman.
Olyat láttunk már, hogy az egyik fél mindent megtesz a másikért, amit emberileg lehetséges: szinte alárendeli saját erejét, idejét, örömét, csakhogy a másik boldog legyen. Nincs olyan, amit meg ne tenne a másikért, mégse kap elismerést, szeretetet. Jó lenne tudni, mitől függ, hogy a viselkedésünk elfogadható-e vagy tűrhető-e netán. Azt is jó lenne megfejteni, hogy miért nem kell a jó, a kedves, a figyelmes, ha megkapjuk?
Kisebb közvéleménykutatást végezve baráti és ismeretségi körömben arra kellett rádöbbennem, jó recept nincs. Arra kérdésre, hogy mit tegyünk, hogy valakinek kelljünk, a válasz egyszerűen az, hogy semmit. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell igyekezni, összecsiszolódni, empatikusnak, elfogadónak lenni. Az egészen más. Viszont arra is fény derült kis kutatásomban, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy milyenek vagyunk. Ha kellünk, akkor kellünk házsártosan, beszólogatósan, lustán is, ha meg nem, akkor belegebedhetünk, akkor se változik semmi. Tulajdonképpen ebben az a jó hír, hogy nem kell törnünk magunkat, lehetünk azok, akik vagyunk. Aki akar minket, akarni fog szőröstül-bőröstül, aki meg nem, annak lehetünk a világ legszebbje, legokosabbja vagy bármije, akkor se fogunk neki bejönni.
Így tényleg jó lenne, ha magunkat tudnánk adni, és nem igyekeznénk a kapcsolat elején elhitetni, hogy angyalok vagyunk, közben meg a fúriák az utolsó sejtünkig. Ezért nem kell fogyni, hízni, műmellet csináltatni, kigyúrni magunkat. Csak, ha nekünk ez tetszik. Mindezekre kizárólag önmagunk miatt van szükség. Higgyük el, lehetünk fiatalok, öregek, ráncosak és botoxoltak is, ha valakinek nem tetszik a külsőnk, sehogy se fog. Ugyanez vonatkozik a belsőnkre is. Aki szereti a sportos, izgága nőket, nem keres otthonülő csendest, akit meg idegesít, az messze elkerüli ezt a típust.
Egyetlen tanulságot szűrhetünk csak le: egyediek vagyunk, megismételhetetlenek, és azáltal, hogy rágörcsölünk a változtatásra, nem lesz jobb semmi.
Mindig lesz, aki a legfinomabb hamburgerre is fintorogni fog, mert épp utálja a húst, és ez a csokitorta esetében is érvényes. Így nem marad más hátra, mint magunkat adni. Ez óriási szabadságot jelent, mert nem kell vigyáznunk arra, hogy a kibújni készülő szöget a zsákban tartsuk. Legyünk mi egyszeriek azáltal, hogy nem süt rólunk a megfelelni vágyás.
Saját magunknak könnyítjük meg az ismerkedést, hiszen a hazugság előbb-utóbb úgyis kiderül. És nem fog jól elsülni, erre mérget vehetünk. A világ szereti a különcöket, még akkor is, ha a hétköznapok nem annyira tűrik a szokványostól való eltérést. Merjük saját magunkat adni és felvállalni! Megéri!
Kép forrása:Pinterest
