Kitöltöm a kávét, cukor nélkül, sok tejjel. Belekortyolok. Láthatatlanul varázsolódsz mellém az asztalhoz. A keserű íz megmar, akár a hiányod. Kiöntöm a kávét a lefolyóba. Mindig is te ittad így, nem én. Ez nem én vagyok.
Elindítom a laptopot, kezdődik a munka. Bejelentkezem, tárgyalok, kérek, adok, szervezek,
telefonálok, intézkedek, elemzek, döntök. Fejben, robotpilóta üzemmódban. Robognak a
grafikonok, eladási statisztikák, riportok, elérési adatok. Számok. Száraz tények, biztonságos stabil pontoknak tűnnek. Igazi vasmacska az érzelmek viharában.
Az ablakon becsillan a lemenő nap fénye. Feleszmélek. A mai nap is tovatűnt. Kifolyt a kezem közül az idő. Elgondolkodom. Vajon mikor felejtettünk el várni, várakozni? Mikor tűnt el véglegesen a misztériuma? Miért nem adunk időt az érzelmeknek, magunknak, a másiknak, magának az életnek? Mikor lett fontosabb a pörgés a lelki megélésnél? Vajon ezért nem működött köztünk is a varázslat? Vajon ha nagyobb örömmel vártam volna, hogy lássalak, máshogy ível köztünk a párkapcsolat szövevényes fonala?
Vajon ha többször kacsintasz rám huncutul, akkor meg tudom bocsájtani nemtörődömségedet? Ha több energiám maradt volna rendíthetetlenül közel kerülni hozzád, akkor nem tolsz el magadtól az utolsó pillanatban? Vajon egy élet elég lett volna begyógyítani a te lelki sebeidet, miközben én elvérzem melletted a tőled kapottakba?
Vajon egy gyermek tényleg akkora súly, hogy te már nem bírtad volna el? Akkor sem, ha csendben a lehetőség mellé kuporodunk és csak nézzük, várjuk, együtt növünk fel vele? Csak akkor fogjuk kézen mikor már eleget vártuk és nem előbb. Akkor másként alakult volna a történetünk?
Azt mondják a kutya az ember legjobb barátja. Hűséges. Te macska voltál. Önző, akaratos,
szeszélyes, számító szélvihar. Máskor meg bújós, dorombolós, hízelgős tünemény. Felváltva
és egyszerre. A lottón egyszerűbb eltalálni azt a bizonyos öt számot, mint a te
macskalelkedet kiismerni. Amúgy is, a lottó kevésbé tépázza meg az embert.
Állok a naplemente fényébe és várok. Magamra. Befoltozom a lelki sebeimet, keblemre
ölelem őket. Ismét. Sokadszorra is megteszem. Főnixmadárként. Keresem az építőkockákat, amiket szétszórt ez a tornádó. Melyik hova illeszkedik? Itt-ott kicsit megkopott, letört a sarka, nem passzol oda, ahol eddig volt. Némelyiket újra kell festenem, másikra egy kis polírozás vár. Lassan haladok, forgatom a kezemben a kockákat, mindegyik külön mesét őriz.
A saját történetemet.
fotó: Pinterest
