Tizenöt éve nem láttam, nem keresett, én se őt. Akkor váltunk el, amikor a gyerek egyetemre ment és elköltözött. Nem viselte meg különösen, annyira el volt foglalva új életével. Én elköltöztem egy másik városba, ahol jó munkahelyem lett, és nem volt miért keresnem a férjem. Az utcán úgy jött szembe, mint egy idegen. Alig változott, amit rólam nem lehetett elmondani. Ugyanaz a szálegyenes termet, komor tekintet és lázas igyekezet, hogy bele ne lásson valaki. Megtorpant, amikor észrevett. Vetett egy pillantást oldalra, hátha elmenekülhet, de nem volt a közelben egy bolt, de még mellékutca sem. A szívem nem dobbant meg, miért is dobbant volna. A férfi, aki megállt előttem pontosan annyira idegen volt, mint a szomszédom, akivel kéthetente egyszer összefutok a lépcsőházban és köszön.
– Te itt? – kérdezte idegesen, mire nem mondhattam mást, csak egy igent.
– Ebben a városban lakom.
– Én meg csak munkaügyben járok itt. Semmit sem változtál.
Elmosolyodtam. Ha tudná, hogy mennyit…De eszem ágában sem volt bizonygatni. Nem volt már része az életemnek, miért kellett volna elsorolnom neki, hogy milyen boldog és sikeres vagyok nélküle.
– Tényleg? – kérdeztem sután.
– És lett valakid, aki úgy szeret, ahogy szeretnéd? Ha jól emlékszem, ezt hiányoltad a legjobban.
– Lett.
– Akkor valóban szerencsés vagy. Nem bántad meg, hogy elváltunk?
Meghökkentem. Tizenöt év után én nem akartam se lelkizni, se a múltat elemezni. Eszembe se jutott már, hogy miért mentünk külön, de valóban benne volt a pakliban, hogy rideg és számító férfi lett belőle, mire a fiunk felnőtt.
– Egyetlen percre sem. Úgy gondolom, ez volt a jó döntés. Te nem így látod?
– De, de! – felelte sietve és megint oldalra pillantott.
Menni akart, én meg nem tartóztattam volna, ha elindul. Mégse tette, csak toporgott kényszeredetten, mintha még kérdezni akarna valamit. Vártam.
– Tizenöt éve nem vagyunk egymás életeinek a része és kibírtuk. Úgy gondolom, ennek így kellett lennie. Szüleid?
– Apám meghalt, anyám él és virul. A nővéremék kiköltöztek Hollandiába és most végre boldog. A lányuk orvos lett, a fiúk meg szociológus. Gondoltam, utánuk megyek, aztán nem tettem.
– Miért?
– Magam sem tudom. Főleg gyávaságból. Úgy gondoltam, nem tudnék gyökeret ereszteni máshol.
Arcába néztem és láttam, hogy nem mond igazat. Ismertem, engem nem tudott félrevezetni. Közel húsz éven át hallgattam a terveit, figyeltem minden rezdülését, szóval a kamu, az kamu. De minek vágtam volna a képébe? Semmi közöm hozzá, ha nem akart menni, nem akart. Hazudjon másnak.
– És most rendben vagy?
– Ezt hogy érted? – kapta fel a fejét és el is pirult.
Ekkor jöttem rá, hogy valami nincs rendben vele. Sovány volt, de nem vészesen, a szeme azonban üresen fénylett. Amit tűznek véltem, talán csak láz volt. Egy betegségé.
– Hát csak arra gondolok, megtaláltad-e a számításaid, megnősültél-e újra és ilyesmik.
– Ja! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.
Tudtam, hogy elhallgat valamit, de sem erőm, sem kedvem nem volt faggatni. Amíg házasok voltunk, addig se nyílt meg túlságosan. Nem volt jó házasság a miénk, hamar ellaposodott, de a gyerek miatt együtt maradtunk.
– Persze, persze, minden oké, sokat dolgozom, de ez nem rossz. Szeretem a munkám, és az se baj, ha nincs másra időm.
Hazudik, gondoltam újra, de már nem akartam tovább faggatni. Ki vagyok én, hogy nekem fecsegje el, mi a baja? Talán ő is megváltozott, és én beszélek bele mindent, ami nincs is. Az utcán nem kezd az ember nagy mesékbe, főleg nem a volt házastársával. Vele különösen nem.
– Remek…Akkor, ha nem bánod, én el is köszönök. Várnak rám, mennem kell.
– Gondolhattam volna – mondta halkan és sápadtan.
Nem értettem, mire céloz, de egy volt férj mindegy mit gondol. Amikor még mellette voltam, nem kérdezte meg, hogy vagyok, bánt-e valami. Boldoggá se akart tenni, így magamnak kellett, és annál nagyobb ajándékot nem kaphattam volna tőle, mint a szabadságomat. Gyors válás, villámgyors szétköltözés, és jöttek azok az évek, amelyekben én én lehettem. Még vetettem rá egy gyors pillantást és elsiettem. Valóban vártak rám, ebben nem volt hazugság. Otthon jutott csak eszembe, hogy semmi fontosról nem beszéltünk, és ez épp azt mutatta, hogy nincs már közös témánk. Este pár szóval említettem a fiunknak, de nem hatotta meg. Ő is eltávolodott tőle, pedig egy ideig rendszeresen találkozgattak.
Egy héttel később mondta csak el, hogy apja elköszönni jött a városba. Azért hallgatott róla, mert félt, hogy felkavar vele. A volt férjem haldoklott. Amikor ezt megtudtam, úgy gondoltam, mégis felhívom, hiszen van egy közös gyerekünk, és megkérdem, segíthetek-e neki valamiben. Elkéstem. Előző éjszaka hunyt el egyedül a kórházban. Senki nem fogta a kezét, és senki nem volt mellette, amikor elindult azon az úton.
Ez fájt. Jobban, mintsem gondoltam volna. Kiderült, hogy tényleg senkije nem volt, de nem is akart magának. Egész életében egyedül volt, még akkor is, amikor a felesége voltam. Ez elszomorított. Nekem legalább van egy kutyám, aki szeret és egy fiam, aki nagy ritkán meglátogat. Kettő null ide.
