Az egynyári szerelem az egyik legcsodálatosabb dolog, amit az ember tapasztalhat. Szerencsés az, akinek legalább egyszer életében megadatik a csoda, amelyre nem nehezedik rá a hétköznapi problémák súlya, ami felett nem lebeg a biztonság elvesztésétől való félelem, hiszen a vég az egyetlen, ami biztos.
Az egyik legőszintébb emberi kapcsolódás ez, melyhez nem fűződik semmilyen érdek, nincsenek titkok és elvárások, csak a másik színtiszta szeretete és a vágy.
Mindenki annyit ad magából amennyit szeretne, annyit árul el a múltjáról, csalódásairól, amennyit jónak lát. Makulátlan tiszta vászon a lelke, amelyre a másik festi szerelmének színeit.
Ez a szerelem gyerekszerelem, akárhány évesen is éri az embert. Színtiszta rajongás, mely olyannyira elvakít, mint mikor a lemenő nap narancssárga sugaraiba néz az ember, és ettől nem látja a másik esetleges hibáit. Nem is kell, mert hát mit is számít az, amikor a nyarat hamarosan felváltja az ősz, és ahogy a levelek lehullnak a faágakról, ahogy a nappalok elkezdenek rövidülni, úgy ér véget az egynyári románc is. Véget érnek a találkák, a közös fagyizások, a hosszú séták, a másik nedves ajkában való elveszés.
Mégis, ez az egyetlen szerelem, ami örök.
Az érzés, amit az ember örökre elraktároz magában, és később, amikor majd arra hivatkozik, hogy „nem volt meg az a kis plusz”, akkor erre gondol. Erre a konfliktusok, harag és csalódás nélküli, szinte bedrogozott állapotra, amikor a hormonok teszik a dolgukat. Nincs idő kételkedni, nincs idő a holnaptól félni, mert a naplementét kísérő szellő egyre hűvösebb, ami a vég közeledtét jelzi, és az együtt töltött időt nem szeretné erre pazarolni.
A búcsú is sokkal kevésbé fájdalmasabb, mint egy hétköznapi szakításnál. Ott és akkor persze rettenetes, de aki később vissza gondol rá, sosem erre fog emlékezni. Nem az elválás fájdalma jut majd eszébe, hanem szerelme könnyes szeme, melyben a legtisztább, legcsodálatosabb énje tükröződik vissza. Az a fajta tökéletessége, amelyet szerelmén kívül, valószínűleg soha senki nem láthatott még.
