„Lassú halál volt ez. Nem is értette, hogy mi okozza neki a fájdalmat. Talán, hogy nem ő az egyetlen? Soha senkinek nem volt egyetlen. Soha nem volt annyira különleges, hogy őt valaki azért szeresse, mert van. Akkor meg mire föl a kesergés? Talán el is csendesedett volna benne a lüktető szégyen, ha a férje nem kezd „játékba” az egyik játszótéri anyukával, aki harsogó nevetésével és hatalmas melleivel minden férfi figyelmét felkeltette.”
Az előző részt itt olvashatod
A pletyka nem angyalszárnyakon szállt, hanem egy jóakaró figyelmeztette, nyissa már ki a szemét, mert a homokozó mellett lassan gyökeret ver a kínaiban vásárolt ócska cipője. Menjen csak haza egyik délután váratlanul, idő előtt.
Ezt hetekig nem merte megtenni. Nem attól félt, amit láthatott volna, hanem attól, hogy újra meg újra szembesül önön semmilyenségével.
Végül mégiscsak rászánta magát. Aznap mégis valami csoda folytán, már az utcájukban összetalálkozott a férjével és Zsuzsával. Egymáshoz nem érve nevetgéltek, amikor ő Krisztikével befordult a sarkon.
Meg se lepődtek. Mindkettőjük arca mosolygós volt. Másnak nyomát nem látta. Bezzeg ő! Sápadt volt, a szíve a testén kívül dobogott és hánynia kellett.
Pontosan ezt is mondta nekik. Sajnálkoztak. Laci felvette Krisztikét, megpuszilta és gyorsan elköszönt a másik nőtől. Szótlanul mentek a lépcsőházig.
– Jobban vagy már? – kérdezte az aggodalom szikráját is kitörölve a hangjából az az ember, aki fél órája más nővel volt.
– Nem sokkal…
– Pihenj le! Főzök neked egy teát.
Kata ekkor már zsigerileg tudta, valóban történt valami. Laci soha, egy esetben sem mondta volna neki, hogy teát készít vagy egyebet, csak akkor, ha mégiscsak munkálkodik benne valami gyenge lelkifurdalás. Bólintott és kissé imbolyogva felkaptattak a negyedik emeletre. A lift megint nem működött.
Aztán ez is elmúlt, ahogy a többi. Jöttek-mentek a nők. Kis, olcsó titkokat hoztak-vittek. Minden újabb eset után Kata puzzle-darabkái még apróbbakra töredeztek.
Az anyjának nem mondhatta el. Neki ilyesmit nem lehetett. A legjobb barátnője ezerszer biztatta a válásra, de attól nagyon félt.
Nem a válás izgatta, pedig a pokolra jutás lehetősége sem volt kellemes, inkább az utána következő időszak. Munkája nem volt. A cége felmondott neki a GYES alatt, és úgy intézte, hogy ez Kata döntése legyen. Kisgyerekes anyának lenni, akinek ovis gyereke havonta beteg, nem a munkáltatók álma.
Hetek, hónapok múltak el anélkül, hogy valami változott volna. Sokszor annyira nyugtalan volt éjjel, hogy felriadt és sírni kezdett. De nem a hálóban, hanem átment a gyerekszobába és a kis fotelben összekuporodva rázta a zokogás. Halkan sírt, hogy a kislánya fel ne ébredjen. Egyszer még nyugtatót is vett be, mert más nem jutott eszébe. Liza adta neki, azt mondta, neki segített, amikor nagyon kivolt a válása után. Liza remek barátnő volt.
Neki nem jött be a nyugtató hatása. A szíve annyira erősen vert tőle, hogy majd felrobbant a teste. Még egy sima Xanaxra sem úgy reagált, mint más normális ember. Aztán a Xanax mégis varázsszerré lett. Már nem kellett a vörösbor és a martini. Nyugalmat kapott bár nem úgy, ahogy azt mások gondolták.
Laci másnap a szokottnál is jobban megalázta.
– Menj el orvoshoz és vizsgáltasd meg magad! – sorolta tompa-agresszív hangon. – A szex része egy házasságnak, csak te ezt nem vagy képes felfogni. Nem tanított meg az anyád arra, hogy vannak kötelességeid?
Miután Kata nem válaszolt, folytatta. Szidásmantrája magas fokon működött.
– Szerintem, te képtelen vagy bármire is! Aztán az ilyen nők panaszkodnak, hogy megcsalja őket a férjük. Nem fogják fel, hogy a férfiaknak igényeik vannak.
Kata közben ruhákat pakolt a gépbe. A háta hallgatta a végtelen szóáradatot. Továbbra sem szólt, mert nem akarta szítani a tüzet. Soha egyetlen alkalommal sem volt elég bátorsága a férjétől megkérdezni, miért nem elég neki a többi nő. Gyávaságában azt sem árulta el, hogy tud jó pár ügyről.
És ott, akkor, ahogy a fehér ruhákat válogatta, eszébe jutott valami. A Xanax.
Elindította gépet és széles mosollyal a konyhába indult. Határozott mozdulattal elővett kettőt a dobozból és kiskanállal apróra törte a konyhapulton. Aztán capuccino porral és cukorral együtt elkeverte. Jöhetett a forró víz, tejszínhab, a csokiszórás és készen is volt a nyugalom.
A férje a számítógép előtt ült és valami focis vacakságot böngészett. Mosolyogva tette le mellé az asztalra. A férfi szóra sem méltatta. A kiszolgálást megszokta, az járt neki.
Pillanatok alatt megitta. Kata csodálkozva látta, hogy milyen gyorsan elalszik a kanapén.
A szabadság, a nyugalom, a csend receptje a kezében volt. Krisztike rég aludt már. Így ő leült a fotelbe és olvasni kezdett. Egy életrajzot egy szépséges színésznőről.
Aztán ez az este sokszor megismétlődött. Laci panaszkodott, hogy mostanában gyorsabban elfárad. Ő ilyenkor lehajtott fejjel mosolygott. Alig tudta palástolni diadalát. Csak annyiszor volt fáradtabb, ahányszor bántani kezdte szavaival a feleségét. Ha nyugton maradt, a koktél elmaradt.
Az első gond akkor jelentkezett, amikor kifogyóban volt a gyógyszer, de azért ezen könnyen lehetett segíteni. A jó barátnő könnyedén felíratott egy adagot.
A másik problémát az jelentette, hogy Laci szervezete egy idő után hozzászokott a mennyiséghez és hamarabb felébredt a kelleténél. Emelni kellett a dózist.
Kata nem tudta, hol a határ, de az azért tudatosult benne, hogy leander ide vagy oda, meg a koktél, a kislányuk egyedül marad, ha képes lesz ölni.
Hát milyen ember ő, hogy ilyen nyugalommal teszi ezt? Hová lesz a lelke, ha egyszer csak elege lesz a megaláztatásból és a kiúttalan életből? A méreghez nem kell sok bátorság, az a gyávák fegyvere. Az élethez kell igazán, neki pedig ahhoz nincs?
Szánta magát és gyűlölte is, mert az időszakos nyugalom nem hozott neki valódi megoldást.Mégis folytatta.
Néha már a vaskapu nyikorgásánál elkezdte összetörni a gyógyszert. A férje még be sem ért, már készen volt az ital. Csodálkozott is, hiszen vacsora előtt nem akart semmilyen löttyöt inni, de aztán csak lenyomta.
Elmondhatatlanul jó érzés volt nem hallgatni a kirohanásait, amikor is szidta a munkatársait, gyűlölködött, utálkozott minden és mindenki felé. Nem kellett századszorra is meghallgatnia, hogy kik és miért teszik tönkre a világot.
Kata egyes alkalmakkor nagyobb dózist kevert be.
Aztán egyszer nagyon megijedt, mert Laci nehezen akart felébredni. Már hajnal volt, de hiába jelzett a telefon, a férfi tovább aludt. Rázogatta, de semmi. Csak nézte üres arcát és azt leste, emelkedik-e a mellkasa. Emelkedett. Végül valahogy csak felébredt, de már nyolc óra is elmúlt. Természetesen szitkozódott és nem bánta, ha a nyitott ablakú reggelen mások is hallják.
December 12-e volt. Kata tudta, nincs tovább. Leült, kitöltötte a válási papírokat, amik a fiókjában hevertek évek óta. És várta az estét…
Ez a nap volt a felszabadulás napja. Nem lett gyilkos, de fogoly sem lehetett tovább.
Vége
fotó: Pinterest
