„– Nagy forgalom van nálad!
– Csak hiszed! Ez biztosan a szeleburdi húgom lesz.
Azzal Laura ki is nyitotta az ajtót, és beviharzott rajta Luca kipirult arccal.”
Az előző részeket itt olvashatod
Úgy robbant be, mint egy jégtömb olvadáskor. Mondta a magáét mielőtt még szétnézett volna.
– Képzeld, mi történt! Ha néha felvennéd azt a nyüves telefont, akkor most nem kellene mindent elmesélnem elölről. – Amikor végre észrevette Olivert, meghökkent.
– Bocsánat – hadarta, de a hangjában nem volt semmi bocsánatkérő. – Már értem…
– Én már megyek is, úgyis még pár dolgot el kell intéznem – mondta Oliver és a kabátja után nyúlt. Az arcán azonban nem nagy mehetnék látszott.
Laura sem bánta volna, ha még beszélgettek volna. Luca jelenléte azonban elvitte a meghittséget, és ismeretlen feszültséget szőtt bele a szoba levegőjébe.
– Köszönöm a vacsorát – mosolygott kedvesen a fiú, majd odalépett Laurához, és egy puszit nyomott az arcára.
Pár pillant múlva már csukódott is az ajtó mögötte.
– Ez meg ki volt? És hol szedted fel? Már itt vacsorázott? Pár napja erről mélyen hallgattál! – nyafogta Luca sorozatban a kérdéseit.
– Ha néha levegőt vennél, és lassítanál, elmondanám… – Laura nagyot sóhajtott. Egy cseppet sem örült Oliver gyors távozásának. A fiú arcának kellemes illata még az orrában volt. Jó volt mellette, vele lenni, olyan biztonságos, amire mindig is vágyott. És mindemellett Oliver, aki a régi Alain Delon hasonmása lehetett volna, nagyon-nagyon jóképű volt. Majdnem, mint Balázs.
– Oliver beszállító a Créme Bruléenél… Vagyis ez a munkája. Hazahozott, amikor a lábam megsérült. És remek barát – mesélte.
– Remek barát! – Lucából kitört a visszafojtott nevetés. – Aha, ilyenek a remek barátok! Na, ne kamuzz, láttam, hogy néz rád! És még meg is vacsoráztattad!
– Nevess csak, egyszerűen így alakult. Szeretek vele lenni. De mesélj, mi az, ami ennyire nem hagy békén! Még jó, hogy nem másik városban laksz, mert a türelmetlenséged felemésztené a benzinpénzed.
– Ugye írtam a parfümöt? – kérdezte a húga. – Azt a vacak illatot! Mennyi munkám volt benne, hogy valami édes, közönséges illat legyen belőle! De sikerült!
– Ez ekkora elégtétel neked?
– Noná, hiszen meg akarom kaparintani a pasit, és ez csak finom módja a tarolásnak. Egy biztos, könnyen befolyásolható.
Laura leült, kényelembe helyezte a lábát, ami mintha zsibbadni kezdett volna, és várta a folytatást.
Nem kellett sokat várnia.
– Elmentünk, tudod abba a drága parfümériába, aminek Way a neve. És azonnal hárman ugrálták körbe a főnököt. Ami nem csoda, mert egyszerűen lehengerlő pasi. És kérdezték kinek lesz, mit tud róla, egyebek. Hát sokat nem tudott, csak annyit, hogy fiatal és szép. Na, ez nem segített nekik, de akkor jöttem én, és javasoltam neki a tegnap szerzett tudásommal pár dolgot. És kiderült, hogy van ilyen kész illatuk! Mintha én terveztem volna.
Luca diadalmas arccal nézte a nővérét.
Fiatal és szép… Ez tetszett neki!
– És miből gondoltad, hogy bejössz neki?
– Miből, miből? – méltatlankodott a mesélő. – Hát elvitt ebédelni. Igaz, hogy gyors ebéd volt, közben többször telefonált, de azért van szemem az ilyesmihez.
– Ebben biztos vagyok. Nekem is el kell mesélnem valamit. Nem fogod elhinni, milyen titokra derült fény!
Luca egyáltalán nem figyelt arra, amit mondott. Felpattant és átrohant a másik szobába. A félig nyitott ajtón át Laura látta, hogy felkap valamit, és hosszan vizsgálja.
– Ez honnan van? – kérdezte feldúltan.
– Többek közt ezt szerettem volna elmesélni.
– Mondd már!
Laura nem értette Luca ingerültségét. Kis híján kiabált a feszültségtől.
– Ma hagyta ott nekem valaki a Crémeben! Egy titokzatos idegen – vigyorgott diadalmasan Laura. El sem hiszed …
– Az nem lehet – vágott a szavába a másik.
– Hogy ilyen csodák vannak? Hát nyuszika, vannak!
– Nem, nem erről beszélek – és már szagolta is a parfümöt. – Ez az!
– Ez mi? A szerelem illata? – nevetett a lány. – Izabel, a kolléganőm ezt a nevet adta neki.
– Még mindig nem érted? Ez az az illat, amit én kevertettem ki, azaz csak besegítettem, hogy förtelmes legyen.
Laura szája kinyílt a csodálkozástól… Egy hangtalan ó hagyta csak el. Luca sem tudott mit mondani. Csend lett. Ideges csend, amely hirtelen falat kezdett építeni. Mindkét lány gondolatban végigszaladt az elmúlt napok történésein.
Laura konstatálta, hogy húga főnöke a szép, zöldszemű Balázs. Ez hihetetlen és egyben rémisztő. Luca értetlenül nézte, hogy a terve milyen csúfos kudarcot vallott. Egész végig a nővére ellen szervezkedett, amiről sejtelme sem volt. A főnöknek nem ő kell, hanem a testvére. Nem ő, aki mindig megkapja, akit akar, hanem Laura, aki valahogy eddig nem volt túl szerencsés a szerelemben. Vajon hogyan figyelt fel rá Balázs Laurára? Hol láthatta? És most mi lesz?
– Te ellenem dolgoztál? – kérdezte nagy sokára Laura.
– Igen, de a franc se tudta, hogy te lehetsz a kiválasztott. Most sem hiszem el, hogy van ilyen véletlen! Akkor a dobozt is ő küldte? És hogy álltok már?
A hangjából kicsengett az idegesség. Nem volt kellemes érzés, hogy a nővére lekörözte, főleg nem egy ilyen férfinál. Emellett Luca mindig is szebbnek, rátermettebbnek gondolta magát. A romantika sem volt erőssége, ő a tettek embere volt. Ha valakit el akart érni, akkor nem otthon álmodozott róla, hanem kereste, vagy egyszerűen felhívta magára a figyelmet. Ahogy most is akarta. A pasi ebédelni vitte, ami valószínűleg nem jelentett neki semmit. Bezzeg a lánynak, aki megborzongott, amikor hozzáért. Igaz, hogy mindkét esetben véletlenül, de ez az érzés hatásfokán semmit sem rontott. Erre most itt ez a kellemetlen helyzet.
Laura nézte a húgát, akinek minden érzés kirajzolódott az arcára. Nem tudta eltitkolni a bosszúságát és csalódottságát. Mindezek után hogyan mondja el neki a kávéházi történéseket? Hazudjon? Vagy jobb nyílt lapokkal játszani?
– Figyelj, hugicám, még sehogy sem állunk, ahogy te mondanád! Meg se szólított, pedig minden nap bejön a Créme-be.
– Minden nap? – hüledezett Luca.
– Ne fújd fel magad. Előttem is odajárt már. Én csak pár napja vettem őt észre, de akkor is az utcán.
– És egy szót sem beszéltél vele?
– Nem, csak ajándékokat küldözgetett.
– Én meg azt hittem, el tudom csábítani…
Laura felnevetett, amikor húga elkeseredett arcára nézett. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki a kirakat előtt szembesül a ténnyel, hogy valamit nem kaphat meg.
– És most mi lesz? – kérdezte a vesztes.
– Nem tudom, hiszen nincs semmiféle kapcsolat köztünk.
– De lesz?
– Magam sem tudom… Nagyon furcsa, hogy nem közelít. Nem a romantika korában élünk, azért talán próbálkozhatna…Telefon… Személyesen vagy ilyesmi…
– Akkor minek ez az előbbi fiú? Két vasat tartasz a tűzben?
Laura hangosan kacagott.
– Kettőt? Egyet sem! Oliver nagyon édes, de barát. Balázs pedig egyelőre valami ködben lebegő idegen. Néha nem bánnám, ha földi emberek közelítenének hozzám.
Megint csend lett. A két lány hallgatott. Egyiknek sem volt jókedve. Furcsa játéka ez a sorsnak. Vajon ki lehet ebből jönni jól? Melyikük fog sérülni? Talán egyikük sem nagyon, mert igazán egyiküknek sem volt köze valamiféle nagy szerelemhez. Luca ábrándosan vágyakozott, ami még nem szerelem volt, Laura pedig egy képzeletbeli szerelem foglya volt, ami tulajdonképpen nem is létezett. Amikor Laura a szerelemre, a bizsergetően kellemes érzésre gondolt, érthetetlen módon a fejébe tolakodott Oliver a közvetlenségével, vidámságával.
– Szeretnék még valamit elmesélni… – törte meg a csendet az idősebbik lány.
– Jaj! Mi jöhet még mára?! Nem várhatna?
– Nem hinném, mert ez olyan, amiről neked is tudnod kell.
Luca felsóhajtott. Megadta magát. Jöjjön még egy arculcsapás, bánja is ő. Úgyis ideje kijózanodnia. Ehhez meg úgy látszik, nagyban hozzájárul a mai napon egyszem nővére.
