„– Én sem akarom, hogy csak a barátom legyél… – mondta ki váratlanul.
A fiú szeme felragyogott.
– Gyere, ez nem minden, mutatok még valamit! – kiáltotta. Kézen fogta, és húzni kezdte a hátsó kijárat felé.”
Az előző részeket itt olvashatod
A kert maga volt az őszi varázslat. A hatalmas platánok tövében gyönyörű színekben pompázott az avar. Leghátul, egy eldugott sarokban állt egy lugas. Rózsa futotta be, még néhány nem akart hervadásnak indulni. Talán a jó idő tette. A lugas dísze egy kőpad volt, faragott lábait oroszlán őrizte. Meseszép és hangulatos.
– Üljünk le egy pillanatra! – mondta Oliver. Aztán lehajolt, és felvett egy szív alakú levelet a földről.
– Nézd, szinte szabályos!
Laura elmosolyodott. Milyen furcsa srác ez! Képes ilyesmiket észrevenni. Ez elvarázsolta. Ujjaival finoman végigsimította a levelet, és a táskájába süllyesztette. Csend volt, csak egy veréb zörgette távolabb a száraz leveleket. Mint egy romantikus könyvben, gondolta a lány. Valaha a kisasszonyok ilyen pompás helyeken vágyakoztak lánglelkű úriemberek után.
Oliver Laura keze után nyúlt, és végigsimította az ujjait. A lány tarkója is beleborzongott a simogatásba. Nézte vidám szemeit, és lassan körvonalazódott benne a döntés. Még nem tisztán, nem százszázalékosan, de már tudta, hogy nem hagyhatja, hogy Oliver csalódjon. És önmagának sem akart csalódást okozni.
Engedte, hogy a csókok helyre tegyék a gondolatait. Minden tökéletes lett volna, ha nem szólal meg a telefon. Lauráé. Hatalmas meglepetésére a Créme Brulée számán kereste valaki. És ez a valaki a főnökasszony volt.
Pár udvarias kérdés után a lényegre tért:
– Kedvesem, szeretném, ha holnap reggel még nem jönne dolgozni. Pihentesse csak a kezét. Addig egy-két dolognak utána járok, de kérem, hogy ha nem okoz gondot, jöjjön be az irodámba 11 órára. Valami nagyon fontosat szeretnék közölni.
Laura megijedt. Lehet, hogy mégis meggondolta magát és szeretné, ha egy olyan bajkeverő, mint ő, aki akaratán kívül okoz kellemetlenséget másoknak, felmondana?
– Rendben, asszonyom! De kérem, hogy annyit áruljon el, hogy keressek új munkahelyet?
– Ez magán fog múlni! – nevetett jókedvűen az asszony, és hangjában nem volt szemernyi gúny sem. Inkább titokzatosnak tűnt. – Ne aggódjon! Várom holnap!
– Ott leszek!
Oliver némán hallgatta Laura izgatott hangját.
– Mitől félsz? – kérdezte tőle egy idő múlva.
– Nehezen váltok – vallotta be a lány. – Tudom, hogy rövid ideje vagyok a Créme-ben, de megszerettem. Otthon vagyok már minden szegletében. Még akkor is, ha sok tanulnivalóm van. Nem szeretnék új helyet keresni. Erre most ez a telefon.
Az aggodalom akaratlanul is kicsengett a hangjából. Oliver sóhajtott egyet, és mint aki mindent tud, megjegyezte:
– Azok után, amit meséltem reggel Madame Nováknak, nem hinném, hogy tőled szeretne megválni. Főleg, hogy a rokona vagy.
Laura álla leesett.
– Te tudtad?
– Elmondta. Gondolhatod, mekkorát néztem.
– Mit mesélt?
– Igazából csak annyit, hogy egy véletlen folytán kiderült, rokoni szálak kötnek össze benneteket. Valami cipőt emlegetett, de ha cipőkről van szó, akkor én elveszítem a fonalat – tette hozzá nevetve.
– Jaj, te! Pedig az egy sordöntő cipő volt! – Laura finoman belecsípett Oliver karjába, aki ettől azonnal ledőlt a padról. Bele a levelek közé, amelyek majd elnyelték oly vastagon álltak a lugas kövezetén.
Laura felugrott, és egy csomót még rá is szórt. Fura volt ez a játék, mert teljesen elszokott már az ilyesfajta örömöktől. De nem bánta. Ha gyerekes, akkor sem. Ha meg giccses, akkor pláne. Van a szerelemben egy jó adag giccs, ha jól csinálják, nyugtázta magában.
Kifelé menet elmesélt mindent részletesen. A fényképet is, de Balázst még mindig nem említette. Megkerülte, mert nem akart bonyodalmat. Maga sem tudta, hogy ez helyes vagy helytelen. Nem titkokkal akarta indítani a kapcsolatukat, egyszerűen csak nem volt szükség arra, hogy egy meg nem történt dolgot felnagyítson. Egész úton beszélgettek, majd hangosan hallgatták a zenét. A kora őszi este ráült a tájra, és visszaérve a városba mindketten elcsendesedtek.
Olivernek mennie kellett, mert várta egy újabb kiszállítás, Laura meg felkészült lélekben Lucára, aki egész nap csendben volt. Még a szokásos vicces képeket sem küldte, amikkel időnként az agyára ment.
Már nyolc óra is elmúlt, amikor csengettek. Luca nem túl határozottan lépett be a lakásba. Laura érezte, hogy valami nagyon nyomasztja. Eddig soha nem látta ilyen nyomott hangulatban, talán csak egy-egy szakítása után, de azon is hamar túljutott.
– Kérsz egy kávét vagy teát? – kérdezte, hogy oldja a feszültséget. Luca fejét rázta.
– El kell kezdenem, mert majd szétvet a dolog – mondta hevesen. – Balázsról van szó. A főnökről.
– Essünk túl rajta. Sejtem, hogy beleszerelmesedtél, ezt már mondtad is.
– Igen, majdnem. De történt valami.
– Ki is ábrándultál?
– Ne gúnyolódj! Az tény, hogy hirtelen nagyon odalettem érte, de hát ki ne lett volna? Láthattad milyen! Van nő, aki nemet tud mondani neki?
– Akadhat – jegyzete meg Laura csendesen.
– Peeersze! Te most viccelsz. És piszok rosszul esett, hogy téged választott. Nem azért, mert azt hittem, hogy engem választana. Csak úgy egyszerűen…
– Féltékeny lettél?
– Most szórakozol velem? Kínzol? Tudom, hogy tudtad.
– Sejtettem. És most mi változott?
– Kihallgattam egy beszélgetést.
– Tényleg? Hol? – Laura hangja némi hitetlenséget sugallt.
– Az irodában. Félig nyitva volt az ajtó. Balázs egy Andrea nevű nővel beszélt, akiről, mint utóbb megtudtam, az unokatestvére. Rágugliztam. És olyat mondott neki, amitől hanyatt dobtam magam.
– Andrea? Mondd már, az isten szerelemére, ne húzd az időt! – kiáltott Laura.
Luca elkomorodott.
– Hidd el, nem tévedtem. Óriási fülekkel hallgatóztam. Azt mondta neki: gratulálok, szép munka volt az a forró vizes. Sokat segített ezzel neki, mármint Balázsnak. Még azt is mondta, Andreám, hidd el, semmit nem sejt. Besétál a csapdámba, ez biztos.
– Te jó ég! – Laura megmerevedett. Vajon jól értette Luca? Vajon jól értette ő Lucát? Balázs tudott arról, hogy mi készül? Talán az ő ötlete volt? Talán nem is Oliver miatt, hiszen Balázsnak úgy nézett ki sokáig, nyert ügye van…
– Biztos, hogy ezt mondta? – kérdezte döbbenten. – Nem hallottad félre? Mondott még valamit?
– Higgy nekem! Pontosan tudom, mit hallottam. És van még valami.
– Ezek után? Mi jöhet még, könyörgöm!
– Azt is mondta, hogy nem lettek meg a Créme Brulée papírjai, hiába kereste Tivadar a nő lakásán. Ennyi volt.
– Én nem értek semmit! Mi köze Balázsnak a Créme-hez? Milyen papírok? Milyen nő?
A két lány összenézett. Mindkettőjükben világossá vált, hogy Balázs nem az az álomlovag, akinek gondolták. Pláne Laurában dőlt össze egy világ, aki még Lucánál is magasabb piedesztálra helyezte.
A kártyavár lassan omlott össze. Még nem tudta, mi rejlik a történtek mögött, de ideje volt Lucának megtudnia mindent Balázs ajándékairól.
Húga egyszerűen megnémult, amikor elmondott neki mindent töviről hegyire. Csak ámult az egészen. Ujjaival idegesen dobolt a combján, és megint rátört a szégyenérzet, amiért a nővérével kapcsolatban ronda érzései voltak.
– Ugye, sejted, hogy valami készülődik? – kérdezte nagy sokára. – Az az érzésem, hogy egy terv részese vagy, csak még nem tudjuk, hogy milyen tervé. Azt sem, hogy mi köze van az egésznek a Créme-hez? Mi köze hozzád?
– Ötletem sincs. Egyetlen egy dolog biztos, Balázs rosszban sántikál. És ha valóban az az Andrea az unokatestvére, aki nálunk dolgozik, akkor pláne zűrös az ügy. Mondjuk, ilyen véletlenek nincsenek. Csakis róla lehet szó. És engem vacsorázni hívott…
– Micsoda? És ezt csak most mondod? – Luca nem titkolta felháborodását.
– Mikor mondtam volna? Most raktuk össze a képet, ami még így is hiányos.
– És elmész?
– Igent mondtam, de akkor még sejtelmem sem volt ezekről… Még lemondani sem tudom…A száma sincs meg.
– Ezen segíthetek – mondta Luca megkönnyebbülten. – A parfümvásárláskor megadta. – És már kereste is elő.
– Mit fogsz neki mondani, miért nem? Nem lenne jobb, ha elmennél, és megpróbálnád kideríteni, mi is történik a háttérben?
– Igazad lehet. – Laura csalódottan sóhajtott. A számot azért felírta.
– Most mennem kell – pattant fel a húga. – Eszembe jutott valami, és utána akarok járni.
Laura nézte az újra felszabadult, izgága húgát, és már egyáltalán nem haragudott rá.
– Ne kerülj bajba! Jó? – kérte, miután megölelték egymást.
– Én? Ugyan már! Ne feledd, hogy nem engem öntöznek forró vízzel! – kiáltotta az nevetve. És már ott sem volt.
Laura meg csak ült elgondolkozva, és még nem tudta, hogy ez a nap élete legjobb vagy legfurcsább napjai közé kerül majd.
Utolsó rész pénteken
