Terhes vagyok. Pontosan hét hete. Lehetne ez nagy öröm is, de nem az. Nincs benne semmi földöntúli, még nem érzem. A hasam szinte lapos, és keveset émelygek. A tudat, hogy van bennem valaki, megrémít. Alig pár milliméter, de félek tőle. Annyira félek, hogy a szorongástól hányingerem lesz. Tudom, hogy nem én vagyok az első és utolsó nő a világmindenségben, aki ezt áldott állapotnak hiszi, én nem tudom, mi benne az áldás. Idegen lettem önmagam számára.
Szó sincs arról, hogy ne akarnánk, vagy, hogy nem terveztük volna. Percre pontosan úgy hagytam abba a gyógyszert, hogy jó legyen. Volt bennem némi pánik az elején, de elmúlt. Mármint az”előkészületek” elején, mert már a szeretkezésnek célja is lett, méghozzá a hagyományos, az utódnemzés.
Hű, de rosszul hangzik ez a szó! Talán a nem szó az, ami zavar. Igenzés azonban nem létezik, hiába tetszene nekem.
Vártunk három hónapot, hogy biztosan kiürüljön a szervezetemből minden ellenanyag, és tisztán fogadhassam be az új életet. Nem volt ez ennyire misztikus-tudatos, de utólag úgy érzem, mégiscsak. Az első gyógyszer utáni menzeszem késett tíz napot. Megrémültem, mintha nem lennék kész az anyaságra. Vaklármának bizonyult. Megkönnyebbültem. Aztán még kétszer. A negyedik késésnél megéreztem, hogy valami megváltozott bennem. Tudom, hogy nem lehet érezni egy olyan pici valamit, amiből majd a mi csodálatos gyerekünk fejlődik, de én tudtam, hogy fészket rakott bennem.
Amikor az orvos rábólintott, már csak utólagos igazolásnak éreztem. Láttam férjem szemén, hogy ő pláne nem tudja, mi ez az egész, és nem is igyekszik túlságosan belelátni. A feleség terhes, ő megtette a dolgát, tegye a nő tovább, amit kell. Voltaképpen igaza volt, mégis nagyobb felhajtásra számítottam.
Mihelyt kiderült, hogy házaspárból szülők leszünk, mintha mindketten megváltoztunk volna. Feszülten lessük egymást, vajon hat-e a terhesség a házasságunkra. Tagadhatatlan, hogy hat, pedig a jövevény, akiről csak én tudom, hogy lány lesz, már formálja a gondolatainkat. Hogy honnan tudom, hogy kislányunk lesz? Erre nincs értelmes és meggyőző válasz. Olyan női van: tudom és kész. Ez persze nem túl hihető, de nem győzögetek senkit, majd meglátják. Nem gondolkodom fiúnévben, csak eljátszom, hogy igen.
Egy valami azonban felerősödik bennem: a félelem. Terhesként millió dologtól lehet félni: egészséges lesz-e a baba, tudom-e jól szeretni, képes leszek-e megfelelően gondoskodni róla? Engem viszont egy dolog gyötör: túlélem-e a szülést? Szülni nem bonyolult, egy szalmakunyhóban is megtették a nők, és utána éltek boldogan. Remélhetőleg. Bennem mégis ez az érzés nyom el minden örömöt. Utána olvastam, igen kis százaléka hal meg a nőknek manapság szülés közben. Viszont abba minimális százalékba is beletartozik valaki. Ők se hitték, ők is azt gondolták, amit mindenki: csak másokkal történik meg az ilyesmi, velünk nem. Én nem ezt hiszem. Velem fog.
Bemegyek majd a kórházba és nem jövök ki. Meg fogok halni, mert történik valami előre nem látható. Nem agyalok ezen a nap minden percében, nem sulykolom, de ha eszembe jut, lebénít a rettegés. Vajon a bennem növekvő új élet mit érez ebből? Merem remélni, hogy nem sokat. Még nagy a burok számára és lebeg valami külvilágot elzáró csendességben. Én meg itt vagyok kívül, és nem lebegek.
Egyik este, amikor már nem bírom tovább, elmondom a férjemnek. Meghallgat, de azonmód kinevet. Hangosan és gusztustalanul. Azt mondja, a hormonok alaposan megkavarták a fejem. Megdöbbenek, nem ezt vártam.
Amikor látja, hogy csalódtam, megölel, de továbbra is azt sorolja, hogy ostobaság ilyesmire gondolnom. Mintha ezzel a mondattal el lehetne hessegetni a félelmet. Nem érti, hogy az már a zsigereimben van. Bekúszott a bőröm alá, nem lehet egy pár vigasztaló szóval kivakarni. A legrosszabb, hogy ő nem tud mit kezdeni a helyzettel. Férfi, honnan tudná, mit jelent, hogy van bennem valaki, aki napról napra növekszik, és ha egyszer kinövi a lakást, nagyobbat akar majd. A mostaniból csak egy kijárat van, na jó, van egy vész esetére is, de egyik sem opció a számára.
Így telnek a hónapok, amikor a negyedik végén elmegyünk az orvoshoz. Nem ismerem, nem választottam, csak úgy lett. Megvizsgál. Megnyugtat. Én azonban cseppet sem vagyok nyugodt, rágom a körmöm, és egyre jobban szörnyülködöm testem alakulásán.
Mintha a ház, amelyet a gyerekünk választott volna, hirtelen kicsi lenne, de nincs elég építőanyag és csak toldozzák-foldozzák. Ilyen az enyém is. Bőröm tágul, a lábamon is, ami különösen elkeserítő. Ezekről nem beszélek senkinek, mert nem vevők rá. A legtöbb nő szerint lebegnem kellene kilenc hónapon át, mint egy óriási méretűre nőtt lufinak, és minimum szmájlit kellene rajzolnom a hasamra. Hiszen a terhesség csodálatos! Valamilyen szinten igen. A középső trimeszterben elérem a pánik legfelső lépcsőjét.
Az orvosnál remegek. A férjem a vizsgálat után visszamegy a rendelőbe. Akkor még nem tudom, hogy beárul engem. Úgy cinkosan mosolyogva megbeszéli a másik férfival, hogy ezek a nők mindig hisztiznek. Még a legegyszerűbb dolgok miatt is, mint például a szülés. Elmeséli neki a rettegésem anélkül, hogy előre megbeszélte volna velem. Utóbb azt állítja, segíteni akart.
Az orvos bekéret újra. Nem sejtem, mit tervez. Némi fellengzős gúnnyal a hangjában megkérdi, tudom-e hányan szülnek naponta. Nem tudom. Ezrével. És mit ad isten, nem halnak meg, mert a szülés az élet része. Értsem meg, hogy nincs mitől félnem, elvégre ott vannak körülöttem az orvosok. Végezetül kéri, hogy ne sokkoljam a környezetem ilyen gondolatokkal. Engem vagy a babát nem is említi, neki a környezet a fontos. Pokolian erős szorongásomat semmibe veszi, és elintézi egy tipikus női hisztivé degradálással. Megfigyeltem már eddig is, hogy ha egy nő kimondja az érzéseit, legfőképp a bánatát, azt a férfiak egyszerűen hisztinek minősítik.
Állok leforrázva, megalázva. Fehér köpenyében fölém magasodik, miközben zsebben a keze. Arca elnéző, atyáskodó. Látszik rajta, hogy ostobának tart. Messze felettem áll, így hiszi, és ezt érezteti is velem.
– Na, menjen szépen, és ne gondoljon butaságokat! Nyugtassa meg a férjét is, mert megijesztette.
Felállok, kitámolygok. Megijesztettem a férjem… Ez a legfontosabb neki. Két mondattal elintézi a lelkemet felemésztő rettegésem. Levezetett ötezer szülést, és már mindent tud a női lélekről? Soha egyet sem élt át. Ez nem számít, ez lényegtelen számára.
– Mit mondott? – kérdi a jövendő apuka. Látom az arcán, azt hiszi, remekül kezelte a helyzetet. Tehetetlenségét továbbította egy orvosnak.
Sírok.
– Gyűlöllek – közlöm vele kifelé menet. A kocsiban kibukik belőlem minden. A hiszti. Kiabálok. Aztán elhallgatok, és nem szólok hozzá két napig.
Persze nem érti. Jót akart, hajtogatja. Lehet, de rossz módot választott. Mintha ellenem szövetkezett volna.
A nyolcadik hónap közepén, amikor már akkora a hasam, mint egy léghajó, egyszeriben megnyugszom. Ficánka nagy életet él odabenn. Látványosan úszkál, focizik. Arra gondolok, legyen bármi, ő élni fog. Ez a sorsfeladatom. Bízom benne, hogy nem ment el a józan eszem.
Két héttel a kiírt időpont előtt halálosan nyugodtan vacsorázunk, nem gondolok a szülésre. A filmre gondolok, amit meg akarunk nézni. Valami akció. Aztán elfolyik a magzatvizem és lesz ebből egy akkora akció, amekkorára nem számítottam. Nyugodtan tocsogok a parkettán az élet vizében és törölköző után kiáltok.
Másnap reggel megszületik a lányom. Háromórás fájdalom után, elindítva, mert az orvosomnak műtétje lesz kilenckor. Élünk. Remeg a lábam a szülőágyon, a kezem is, alig tudom megérinteni a kis csodám. Gyönyörű. És a szeptemberi nap is, ami bevilágít a kórterem foltos ablakán.
fotó: Pinterest
