Nem értem a nőket, de azt hiszem, milliónyi férfitársam elmondhatja ugyanezt. Valóban nem egy világrengető kijelentés ez, de mégis ki kell mondanom, mert a nők furcsák, elképesztően szeszélyesek, és ne tiltakozzunk: hisztisek.
Ez utóbbi alatt nem a harisnyán felszaladt egy szem-problémát értem, meg a zokninak nem a fürdőszoba szőnyegén van a helye-típusút. Azok a szokásos mindennapi nyűglődések, amiken lehet változtatni kis odafigyeléssel. Nekem sem ment sokáig, de kellő visítozós ráhangolással megtanultam.
Huszonnyolc voltam, amikor elvettem Annamarit, de nem szerelemből. Tudom, ez amolyan hím soviniszta duma elsőre, de igaz. Azért házasodtunk össze, mert gyereket várt. Természetesen tőlem, vagyis azt hiszem. Nem jártunk, csak havonta egy-két alkalommal szexeltünk, mégpedig két okból: mert kéznél voltunk egymásnak és jó is volt együtt. Előtte, utána azért beszélgettünk, nem olyan mentem, megvolt a dolog és eljöttem szitu volt, de mégsem az igazi. Pontosan annyit tudtunk beszélgetni, amennyit akkor kellett. Érezhetően nem volt több ebben a kapcsolatban és ezt egyikünk sem bánta. Sőt, meg is könnyebbültem, mert nem járt felelősséggel, és láttam Annamarin, hogy ez neki is tetszik.
Kb. nyolc hónapon át tartott ez a találkozgatás, amikor az egyik szex után kijelentette, hogy terhes. Közölte, hogy tudja, nem erre számítottam, de olykor elfelejtette bevenni a gyógyszert, meg úgy érezte, a teste nem is akarja, hogy szedje, így ellazáskodta. Ellazáskodta! Ezzel a szóval vezette fel, hogy apa leszek.
Pedig nem így egyeztünk meg. A koton ellen jobban tiltakozott, mint én, ezért elhittem neki, hogy nem vág át. Mindig olyan hűvös-csinos csaj volt, nulla anyai vágyakkal, így besétáltam a csapdába. Kérdeztem, meg akarja-e tartani, és már hallottam is, ahogy visszakérdez, hogy normális vagyok-e. De nem tette.
Hallgatott és hosszú percek múlva annyit mondott, vegyem el, lesz egy gyerekünk, nem ez a legrosszabb, ami történhet a mai világban. Tényleg azt hittem, viccel. Nem viccelt.
Anyám, amikor meghallotta, azonnal ellágyult. Kifejtette, hogy csak egy gyereke van, és mindig attól rettegett, hogy nem lesz unokája. Szóval, most boldog. Apám a maga csendes módján hozzátette, hogy ha a szexre jó volt, akkor legyen jó feleségnek is. Próbáltam elfogadni, hogy nem látják át a helyzetet. Az is bosszantott, hogy nem 21. századi a reakciójuk. Becsületükre mondva, azonnal hozzátették, hogy rájuk számíthatok, ha megszületik a pici.
Így észre sem vettem, hogy átléptük az első trimesztert és én az apává válás útjára léptem, pedig csak az élvezni akartam az életet még pár hónappal ezelőtt. Töprengtem még azon is, hogy aljasság lenne-e tőlem, ha nem venném el, de ilyenkor szüleim jutottak eszembe, és az a csalódás, amelyet okozhattam volna nekik, ha nemet mondok.
Annamari gyönyörű volt a terhesség alatt. Finoman gömbölyödött és olyan szexis maradt, hogy nem is értettem, más nők miért nem ilyenek. A lehető legjobb az volt az egészben, hogy a hormonok lecsillapították és kedvesebb lett. Nem éltünk együtt, de a vizsgálatokra mindig elkísértem. Amikor meghallottam a lányom szívének dobogását és megláttam azt a fura, alig pacát az ultrahangon, elvesztem.
A hatodik hónapban házasodtunk össze. Újdonsült feleségem akkor már nem dolgozott, én viszont gőzerővel készültem az apaságra, és tizenhat órát is benn voltam a cégnél, csakhogy több pénzünk legyen. Barátokra sem maradt időm, szinte csak fürödni és aludni jártam haza. Annamari nyugton volt, mintha nem szeszélyeskedett volna annyit, mint előtte, de ezt biztosan nem állítom, mert nem szexeltünk már az utóbbi hónapokban. Ő nem akarta és ezt tiszteletben tartottam. Nem esett jól, de megértőnek kellett lennem.
Amikor végre kezemben tarthattam a kislányom, elolvadtam. Tökéletes volt és gyönyörű. Na, ez a szerelem első látásra, gondoltam.
Nem volt könnyű az első pár hónap, de kinek az? Már nem dolgoztam végtelenségig, inkább igyekeztem minél többet a babával lenni. Elmondhatom, hogy tudok és merek pelenkázni és nem egy-két alkalommal tettem. Azt is, hogy a fürdetésben is kivettem a részem, de az volt a legkellemesebb. Minden hajnalban felkeltem hozzá, sőt sétálni vittem az én kicsikémet, egyszóval a szerelem kiteljesedett bennem.
Annamari gyorsan visszanyerte a régi formáját, sőt eljárt edzeni is, mert alig pár hónapig szoptatta a babát. Beszélgetni továbbra sem volt miről, de kitöltötte életünket a gyerek, az aggódás, a fáradtság és a havonkénti két-három együttlét. Így múlt el két év, és karácsony másnapján a feleségem azzal állt elém, hogy őszinte akar lenni. Na, ez a mondat után nem szokott jó jönni, ezt már tudtam. Bevallotta, hogy nem szeret, ebben azonban nem volt semmi új.
Viszont hozzátette, hogy ő nem akar szenvedély és meghittség nélkül élni, és ezt a mi házasságunk nem adja meg neki. Ezért legyek vele megértő, ő új életet kezdene. És ha nem bánnám, akkor nem vinné magával a lányunkat, mert úgy nehéz munkát találni. Meg amúgy is jobb helye lesz nálam, mert rajongunk egymásért. De nem kell aggódnom, olykor majd meglátogat, és a kicsi úgy sem fog emlékezni erre az időszakra. Ha majd jobban megy neki, akkor magához veszi. Egyelőre azonban nem tervezi, hogy olyan lakást venne, ahol elfér, mert hiába adjuk el a miénket, abból nem telne nagyra. Végül megadta a kegyelemdöfést azzal, hogy az én szüleim szeretik Timikét, az ő anyja meg még aktívan dolgozik, alig lenne ideje vigyázni rá.
Csak néztem rá leforrázva, hiszen ő esett teherbe és közölte, hogy nem veteti el. Ő mondta, hogy jó lesz így nekünk, hiszen egy gyerek erős kapocs. Most meg az ellenkezőjével jön, én meg már nem is tudom, hogy balek vagyok-e vagy egy oltári szerencsés fickó, aki megszabadult tőle? Szerintetek?
fotó: Pinterest
