Az első hónapok Annamari után mondanom sem kell, nem voltak vidámak. Nem azért, mert nem volt mellettünk, azt valahogy nem éreztük meg. Pontosabban érzelmileg nem, fizikálisan jobban, mert a gyerek-logisztika külön tudomány. Erre villámgyorsan ráébredtem, és szenvedtem is, mint a kutya. Nem tudom, mások hogy csinálják, de én kétszer majdnem ottfelejtettem a bölcsiben Timit, és mindkétszer azt hazudtam, hogy hatalmas dugó volt. Persze látszott rajtam, hogy hazudok. Mégse szólt semmit a dadus, valószínűleg azt gondolta, isten nem ver bottal.
Az előző részt itt olvashatod
Kislányom, aki addig kedves és érdeklődő volt, egyre gyakrabban durcáskodott, és újra bepisilt, pedig nappal már nagylányosan használta a bilit. Anyám azzal nyugtatott, hogy ez nem vészes, egy felnőtt sem hord pelenkát, kivéve a betegeket.
Sokkal jobban izgatott, hogy nyakra-főre cirkuszol. Régebben öröm volt vele együtt lenni, de miután ketten maradtunk, mindent megtett, hogy kiakasszon. Levágta magát a bolt közepén, aztán a játszótéren, de a legrosszabb az állatkert volt. Persze, hogy néztek bennünket.
Április volt, gyönyörű idő, amikor kitaláltam, hogy sétáljunk a Ligetben, aztán meg jöhet az állatkert. Minden jól ment, már volt rutinom a csomagolásban, így vittünk szendvicset, kis nasit és innivalót is. Miután leültünk egy padra már bent a zsiráfok közelében, Timi elkezdte mondogatni, hogy ő a maradék kenyeret a zsiráfoknak szánja. Én, mint jó apa, mert azonnal üzembe helyeztem magam, elmeséltem neki, hogy nem szabad azoknak kenyeret adni, nem szeretik és különben is. Timi meg nézett rám azzal a nagy szemével, és elkezdett kiabálni, hogy márpedig ő etetni akarja őket. Bevetettem mindent: leguggoltam hozzá, magyaráztam, felajánlottam, hogy veszünk zoo csemegét és majd azzal etethet más állatokat, de a falnak beszéltem. Ledobta magát a koszos földre és visított. Egyetlen szót mondogatott csak: akarom!
Néztem rá, és nem értettem. Pontosan mit akar? Nem az etetés a lényeg? És persze jöttek-mentek a családok, mert valami idióta családi banzáj is volt azon a hétvégén pechemre, így nem maradhattam ki a becsmérlő, olykor szánakozó tekintetek kereszttüzéből. Sejtelmem sem volt, mit kellene tennem. Próbáltam erősen megfogni felhúzni a földről, de esküszöm, a gyerek súlyosabb volt, mint a liszteszsák. Lehet, hogy a dac súlynövelő, ez járt az eszemben, amíg elvörösödött arcába bámultam. Taknya-nyála egybefolyt, és érezhetően már nem is tudta, mit akar. Ha azt mondtam volna neki, hogy rendben, etesse, azt se hallotta volna meg.
Ezért inkább visszaültem a padra és elfordítottam a fejem. Eszembe jutott Annamari, aki négy hónapja nem kereste személyesen a lányát. Olykor felhívott telefonon, kérdezett pár dolgot és ennyi volt az anyasága egy-két hétre. Magáról nem beszélt. Arról sem, hogyan képzeli a jövőt.
Úgy éreztem, Timi soha nem fogja abbahagyni a jelenetet, amikor eszembe jutott anyám, aki szerint le kellene locsolnom vízzel, de nem mertem, mert a boldog családok valamelyike biztosan megkövezett volna. Nem tudom, meddig tartott volna a pokoljárás, ha egy nagyobbacska kisfiú nem rohan a lányomhoz. Nem szólt egy szót sem, csak kezébe nyomott valamit. Erre Timi kinyitotta sírástól duzzadt szemét, és végre elhallgatott. Az idegen gyerek az anyjára nézett, az meg rám, és csak ennyit kérdezett:
– Nem baj?
Fogalmam sem volt, mire érti, nehezen vettem észre gumicukrot a hisztikirálynő markában.
Elmosolyodtam, és az járt a fejemben, hogy még azt se bántam volna, ha sündisznót nyom a kezébe, csak legyen vége a jelenetnek.
És vége lett. Timi felállt, rám pillantott, majd odafutott hozzám.
– Nyami! – mondta és már tömte is be a hosszú gumicukor-kígyót.
Ebből a jelentből is tanultam valamit: az embernél mindig legyen valami meglepetésszerű, teszem azt extra édesség, ami valószínűleg segíteni fog.
Mire megköszöntem volna az életmentést, már el is tűntek. Azt hiszem, soha gyereknek olyan hálás nem voltam még életemben.
Nem tudom, más apák foglalkoznak-e pónikkal, nekem persze kell. Vannak szebb és kevésbé szép pónik, ezt gyorsan megtanultam. A szépek a sörényük miatt azok, és egy rendes póninak hosszú és dús. Van, hogy két órán át rakosgatjuk őket a szőnyegen, isten tudja mi célból, gondolom azért, hogy ne kelljen lefeküdnie a kis hölgynek.
Továbbra sem értem a nőket, mondhatom ezt a nap minden órájában, de az biztos, hogy egyet nem is akarok megérteni, egyszerűen elviselem, ha rájön az ötperc. Mert ha édes, akkor a világ legédesebbje.
Már nem emlegeti az anyját. Érdekes, hogy csak az első hetekben kereste, aztán mintha rájött volna, hogy anyja felszívódott, így abbahagyta a kérdezősködést. A bepisilés azonban megmaradt.
A dadus néni az oviból azt mondta, büszke lehetek a lányomra, mert nála kedvesebb és ragaszkodóbb gyereket sose látott. Ettől a mondattól a szívem megfájdult. Istenkém…
Adva volt egy gyerek, aki becsúszó szereléssel érkezett a világba… Adva volt egy nő, aki nem akarta őt, és itt voltam én, aki elvileg meg sem akartam nősülni, még lett volna rá időm bőven.
Erre most ketten vagyunk, vasárnap van, és úgy döntöttünk, gumikacsákat úsztatunk délben a fürdőkádban, persze úgy, hogy Timi is velük úszik.
Közben rendelek egy pizzát meg sült krumplit, mert enni is kéne valamit.
Aztán csengetnek és felállok a kád mellől. Kikapom a gyereket, nem hagyom benne a vízben, ez biztos.
Ki jöhet pontban tizenkettőkor? A futár biztosan nem, mert öt perce adtam le a rendelést.
fotó: Pinterest
