Második gondolatom Annamari volt. Ránéztem Timire, aki habos-vizes hajjal borult a vállamra és azt kiabálta, hogy a gumikacsák elrepülnek, ha nem megy vissza.
Egy idegen állt az ajtóban. Lehetett vagy negyven, nem tudom, sosem voltam jó ilyesmik megítélésében.
Zavarban volt, én meg még jobban Timire húztam a törölközőt.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Megkérdezte, én vagyok-e én, mire bólintottam, és végigfutott a fejemen, hogy talán ügyvéd, végrehajtó vagy a jó ég tudja kicsoda. Azt mondta a lakást jött megnézni, látta a hirdetést. Elnevettem magam, és közöltem vele, hogy eltévesztette a házszámot. Elővette a telefonját és megmutatta a hirdetést. Nem volt benne elírás.
A képek is a közös lakásunkat ábrázolták. Nemrég készülhettek, mert felismertem egy-két mostanában vett holmit, ami a kanapéra volt dobva. Lefagytam. Gyorsan elhadartam, hogy a lakás nem eladó, és sajnálom, hogy félrevezették. Mielőtt bármit is mondhatott volna, becsuktam az ajtót.
Timit visszavittem a szobába és kértem, várjon egy keveset, mindjárt visszamehet a kádba, csak el kell intéznem egy hívást.
A másik szobából felhívtam Annamarit és minden köszönés nélkül úgy üvöltöztem vele, hogy ahhoz kár volt félrevonulnom.
Ez már nem a közös lakásunk, ordítottam. Ez nem átjáróház, hogy ő bármikor bejöhessen és fényképezzen. Igen, valóban el akartuk adni, de nem beszéltük meg konkrétan, ő meg nem teheti meg, hogy a tudtom nélkül hirdetést ad fel, és küldi az embereket, amikor én fel sem vagyok készülve. Ketten élünk itt, és az életünkbe nem sétálhatnak be idegenek szó nélkül.
Hangosan felnevetett. Hisztis vagyok, mondta gúnyosan. És a lakás kettőnkké, egyszóval lépni kell, mert neki szüksége van a pénzre. És ugyan menjek már, mindenki idegen, aki jön megnézni, mert hogy lenne az másképp. Meg ne legyek már úgy oda, nem törtek be, csak valaki érdeklődött, én meg felfújom. Undokul azt is hozzátette, hogy eddig nem tudta, hogy ilyen széplélek vagyok, de lám, változnak az emberek.
Legszívesebben ököllel a falba csaptam volna, olyan düh öntött el.
Nála szívtelenebb és lelketlenebb nőt életemben nem láttam, kiáltottam, de nem ilyen finoman, hanem megtűzdeltem a szemét ribanc és egyéb kifejezésekkel. Hónapok óta először bukott ki belőlem a visszafojtott harag. Mindig tartottam magam, hogy Timi ne érezze, ne legyen részese semmiféle veszekedésnek, hát most bepótoltam.
Nem tudom, meddig tartott a céltalan ordítás, de a végén megint nevetett rajtam az a nő, aki úgy szült gyereket, hogy nem beszéltük meg. Az a nő, akibe nem voltam szerelmes, és csak kalandnak hittem a kapcsolatunkat. És ugyanez a nő hagyott el lazán, mondván, majd ha jobban megy neki, akkor elviszi magával Timit, akit hónapok óta nem látott.
Lehet, hogy már annak is örülnöm kellene, hogy nem adta el a fejünk fölül a közös lakást? Ennek csak egy oka lehetett: nem tudta megtenni, mert nem teheti meg.
Amikor kinyomott, még felvillant előttem, hogy megint nem kérdezett a lányunkról.
Ekkor villant be, hogy magára hagytam a másik szobában és nem is tudom, mit csinál. Átrohantam, az ajtót majd kiszakítottam a helyéből, és nem láttam sehol. A félelem, amit akkor éreztem még soha életemben nem vette át rajtam úgy a hatalmat, mint akkor. A konyha felé pillantottam, és akkor már tudtam, hogy csakis a kádban lehet.
Valóban ott ült. A sámlira állva visszamászott és a kacsáinak dúdolászott. A szívem zakatolt és alig kaptam levegőt.
– Kiabáltál – mondta, de nem nézett rám.
Azonnal visszanyeltem a neki szánt kiabálást. Szívdobogásom alig csillapodott.
A víz derekáig ért, akár meg is fulladhatott volna, mert én figyelmetlen voltam, ez harsogott a fejemben.
– Kicsikém, ne haragudj! Apa nagyon mérges volt! – néztem rá, és legszívesebben leharaptam volna a saját fejem.
– Most nem vagy mérges? – kérdezte fényes tekintettel. Egy hajszál választotta el a sírástól.
– Nem vagyok. De ígérd meg nekem, hogy soha többé nem mászol be a kádba, ha nem vagyok itt!
– De muszáj volt! A kiskacsák…
Nagy levegőt vettem, és megsimogattam a fejét.
– Van kedved fagyizni ebéd után? – kérdeztem mosolyt erőltetve az arcomra. Ezt a beszélgetést ebben a formában nem lehetett már folytatni. Egy két és fél éves nem fogja megérteni, hogy veszélyben lehet.
– Igen, de előbb jön a krumpli?
Bólintottam.
– Na, gyere, muszáj megszáradnod egy kicsit. A kacsákat este elúsztatjuk messzire, jó?
Azzal kiemeltem a kádból, amelyben az őrangyala vigyázott rá, amíg én megvívtam a csatámat az anyjával, akiben nagyobbat csalódtam, mint a Mont Blanc.
Két héttel később beadtam a válókeresetet. Ez idő alatt átgondoltam a dolgot, és már nem akartam azzal törődni, hogy a lányomnak szüksége lesz-e az anyjára.
Bizonyára igen, mert én apa vagyok, és ha belegebedek sem lehetek anya. Tehetek bármit, igyekezhetek akárhogyan, én mindig férfi maradok, férfi mintát nyújtok.
Ha mindez nem lenne elég, akkor ott van a puszta tény: Annamari nem akar anya lenni. Egyszerűen nem képes rá, vagy nem szereti vagy tudja a jó isten, hogy mit gondol. Viszont a tettei igazolják a gondolataim.
Öt hónap is elmúlt és egyszer sem mondta, hogy látni akarja, képet sem kért róla, maximum a neten látta, de akkor sem én tettem fel, hanem anyám a saját születésnapi fotói közé. Hogy azokat megnézte-e, nem tudom, nem is fontos. Én mindenesetre kérni fogom, hogy nálam helyezze el a bíróság, mert ez nem lehet másképpen.
Épp töröltem Timi dús, barna fürtjeit, amikor megérkezett az ebédünk. Nem volt kétségem afelől, hogy a pizzás csenget. Valóban ott állt egy lány, és mosolyogva mondta, hogy egy üveg almalevet is kapunk ajándékba a gyerekmenü mellé.
Megköszöntem és nagyobb borravalót adtam a szokottnál.
A dohányzóasztalon megterítettem és a szőnyegre kuporodtunk enni. Timi végre mosolygott és az első szem sült krumpli után teli szájjal kérdezte, nézhetjük-e Arielt.
Bekapcsoltam, és pár pillanattal később ringatott bennünket a víz Sebastiannal, a rákkal.
fotó: Pinterest
