Mindenki azt sorolja, szeresd önmagad. Hát nem tudjátok, ti emberek, hogy ez mekkora feladat? Magammal élek, ismerem jóságaim és gonoszságaim. Nem állítom, hogy teljes egészében tudom, ki vagyok, mert az áltatás lenne. Néha megdöbbenek egy-egy sírásomon vagy kiakadásomon, mert úgy hiszem, az nem én vagyok. Nem akarok olyan képet látni a tükörben. És mégis. Kiderül rólam, hogy nem vagyok mindig bátor, irigyen figyelem a köröttem élőket és akad olyan pillanat, amikor gyilkolni tudnék. Mégse teszem, de a gondolat bennem marad, és én tudom, hogy létezik, létezett.
Ezért nehéz elfogadnom, hogy az is én vagyok. Apró szemétségeimet még el tudom rejteni, de sokszor kiül az arcomra a gúny, a méltatlankodás vagy az önzőség virgoncan táncoló kisördöge. Szeretni önmagam? Nem mindig sikerül, mert el kell hitetnem önmagammal, hogy jó ember vagyok. Ma mindenki jónak hazudja magát. A világ tele van jó anyákkal és apákkal, akik törődnek a gyerekeikkel, szabadidejükben a fél ország kutyáját és macskáját mentik. Aztán, ha ezen is túl vannak, adakoznak a mentőszolgálatnak, kitakarítják a Hortobágyot, és még mosolyognak is.
Én nem. Fáradtan érek haza, félvállról meghallgatom a gyerekeket, aztán összeütök egy vacsorát, ami gyakran tészta, az gyorsan megy. Telefonon rendelek vitamint, tanácsot kérek folttisztításhoz, mert a textilbőr kanapénkból semmi módon nem jön ki a tintafolt. Fáradt és kedvetlen vagyok, ha a férjem eláraszt a főnökét szidó sztorikkal. Egyszerűen nem vagyok sem jó anya, sem jó feleség. A barátaimat is hetek múlva hívom vissza, ők azt mondják, megértenek. Egyetlen egy macskát, de még egy verebet sem tudok megmenteni, mert nem találkozom velük. Egyszer próbálkoztam, bíz’isten, de akkor kiderült, hogy a cica a felettem lakó szomszédé, és mindenki tudott róla, hogy elveszett, csak én nem. Két napig babusgattam, próbáltam kilökdösni, de folyton visszajött. Csak Géza bácsi világosított fel, amikor átjött vaníliás cukorért, hogy ezt az állatot keresi a házban mindenki. Elszégyelltem magam, mintha el akartam volna lopni a bolhafészket, pedig csak jótékonykodtam egy keveset…
Ma szerettem magam. Mintha minden sínen lett volna. Átlagos nap volt, de időben keltünk, Dani nem nyafogott, Emma pedig megette a reggelit. Az óvónő mosolygott, hát én is. Az irodában a feladatot gyorsabban megoldottam, mint várható lett volna, és ebédnél a hús pont annyira volt porhanyós, ahogy vártam.
Jött egy új kolléga, akire rávigyorogtam, hadd higgye, élete munkahelyét találta meg, később odajött és egy csokiszívet csúsztatott a kávém mellé. A zebrán senkit nem gázoltam el, és a boltban még volt padlizsán, méghozzá friss, amelyből olyan krémet rittyentettem, hogy a férjem megnyalta mind a tíz ujját.
Ma nem mértem meg magam reggel, mert kiment a fejemből, de este kevesebbet mutatott vacsora után, mint máskor hajnalban. Este nem aludtam bele a mesébe, és még ágyneműt is cseréltem. Odabújtam a férjemhez, aki megkérdezte tőlem, van-e kedvem hétvégén a Mátrába kirándulni kettesben. A szívem megdobbant, és olyan hevesen bólogattam, hogy Zsolti megjegyezte, szép vagyok, ha ennyire csillog a szemem.
Ma szerettem magam, de nem azért, mert tettem valami világrengetőt. A legjobb az volt, hogy semmivel nem váltottam meg az emberiséget, és az se engem. Csak ezen az egyszerű bolygón én megtaláltam, mi a jó nekem. Minden, ami történt velem, egyszerű volt és lényegtelen. Ha nem történt volna meg, akkor sem állt volna le a Föld forgásában. Mégis, kis porszemként, láthatatlan fogaskerékként magamért lehettem boldog.
És ha az voltam, szerettem magam. Ha nem lettem volna, talán akkor is, csak nem mosolyogva. A ma napja bekerült énkönyvem színessel írt oldalai közé. Vajon hány ilyen nap lehet életünk része, töprengtem, amikor lehunytam a szemem és szép csendben betakart a férjem.
