Majdnem azt írtam, semmire, és ez nem áll távol a valóságtól. Kérdezhetnénk úgy is, kinek?
A bizonyítvány nem más, mint egy értékelés. Megmutatja, mit tud, vagy nem tud a tanuló egy év munkája után. Vajon tényleg képes objektíven tálalni az eredményeket? Semmiképp, mert minden eredmény, amely az összegzéshez és a lezáráshoz vezetett, szubjektív. Nem száz százalékban, de azért valljuk be, hogy egy fogalmazás vagy egy hangos olvasás osztályozása tükrözi a jegyet adó pedagógus személyiségét. Kinek mi az ötös? Kinél mennyit ér? Ki az, aki figyelembe veszi a gyerek fejlődését és önmagához mérten adja a jegyet? Természetesen a tanár, a tanító.
Vajon miért annyira fontos, hogy visszajelzést kapjunk a munkánkról? Erre azt felelnénk kapásból, hogy motivál bennünket, jobb eredmények elérésére sarkall. Sok esetben így van, de valljuk be, hogy sokakat nem érdekel a bizonyítványban lévő jegy, és ebbe beletartozik a gyerek és a szülő is.
Talán a legkisebbeknél van legkevésbé értelme még a szöveges értékelésnek is. A mondatbank, amely arra lenne hivatott, hogy részletesebb leírást adjon, nem teszi. Megteheti ezt a tanító is pokoli sok munkával, amelynek nem sok értelme van. Miért kellene egy kisgyereket az által motiválni, hogy csak jó az átlaga? Nem is érti, hogy ezzel mi a baj. Hamar megtanulja, hogy a kiváló számít.
Mind tudjuk, hogy nem azokból lettek sikeres emberek, akik kiválóan teljesítettek az iskolában. Van, akinek az alsós évei gyötrelmesen telnek, ám a felsőben kiteljesedik. Van, aki csak a középiskolára, gimnáziumra érik meg. Tényleg annyira fontos és jelentős, hogy mi van abban a kék könyvben? Legtöbbször a szülőnek számít, mert a jegyeken méri le nevelésének hatékonyságát. Vagy épp az iskolai oktatás színvonalát. Persze világgá is kürtölheti, mert ha a közösségi oldalakon büszke, akkor a világ rendben van.
El se tudjuk képzelni, micsoda elvárásokkal élő szülők vannak. Ezekben a napokban száz meg száz gyerek megy haza szorongva, mert a Krétában bár benne volt minden, a papír az papír. Miért ennyire fontos nekünk, hogy a gyerekünk ötösre vagy hármasra tudja a történelmet? Esetleg a matekot vagy az irodalmat? Mi lenne, ha magát a tanulást próbálnánk megszerettetni? Ha az lenne a fontos, hogy hasznos, mit több, használható tudást szerezzen, amely nem mindig azonnal látszik, van, amikor hosszan érlelődik a gyerek agyában.
Jó lenne úgy szeretni a gyerekeinket, hogy ne kelljen nekik jegyekkel bizonygatniuk, hogy okosak. Minden gyerek ügyes, okos valamiben. Nem mindig egy irodalomjegy mondja meg, hogy érti-e a szöveget a tanuló. Ha ez így lenne, akkor egy hirdetési oldal nem lenne tele hibákkal, és az emberek ismernék a -ban, -ben toldalékot is, nemcsak a -ba, -be-t… Nem kérdeznék meg, hogy a képen látható 37-es cipő ugyan hányas.
Nekünk, szülőknek az a feladatuk, hogy ezekben a napokban még jobban szeressük a gyerekeinket, fogadjuk el őket, akkor is, ha nem teljesítik be a mi vágyainkat, ha nem olyanok, amilyennek, mi kigondoltuk őket. Milyen tökéletes lenne, ha valóban odafigyelnénk rájuk, észrevennénk, ha szomorúak, ha bánatuk van, ha bántják őket, vagy gúnyolják a kevésbé menő telójuk miatt. Ezek sokkal, de sokkal fontosabbak, mint, hogy mi van egy papírlapon, még ha azzal dicsekedni is érdemes.
A gyerekünk nem kiállítási tárgy, amit licitre bocsájthatunk. Nem a lájkok számában mérhető a szülőségünk, ezt ideje lenne elfogadnunk. Higgyük el, egy jó beszélgetés, vagy egy közös, összebújós hallgatás, egy vidám játék ezerszer többet ér, mint ha a bizonyítványra annyit mondunk: üüügyes vagy! Utána meg rápillantunk a messengerre, és küldünk valakinek egy szívecskét smiley kíséretében. A gyerekünk nem virtuális szívecskét vár tőlünk, hanem törődést és odafigyelést.
Kép forrása: Pinterest
