Fenn a hegyen, ami nem is hegy volt, álltunk hárman: Mr. B., én és a cipőm sarka. Mit mondjak? Ki akar ilyen illusztris társaságban vacsorázni? Vagy ki nem?
Az étterem dolgozóinak biztosan szereztem egy jó napot, mert bár igyekeztek titkolni, alaposan kiröhögtek, ahogy földet értem, mert se menyasszony, se hadirokkant nem vagyok, csak egy nő, aki nem érti, miért történik ennyi minden vele. Ennyi hülyeség! Ezen mondjuk nem kellene túlságosan csodálkoznom, gyerekkoromban sem volt másképp.
Életem első tanítási napján a tanító néni ölébe öntöttem a kakaómat, első randimon meg az idegességtől ráejtettem a kólásüveget az akkori királyfim lábujjára, és az eltört. Nem műanyag palack volt, ugye mondanom sem kell, hanem valódi üveg-üveg.
Az étteremben nem volt senki rajtunk kívül. Erősen csodálkoztam, mert attól féltem, hogy ez amiatt lehet, mert bezárás szélén vannak, és ha én oda beteszem a lábam, be is fognak.
– Kevesen vannak! – jegyeztem meg könnyedén.
– Úgy is lehet mondani! – nevetett Mr. B.
– Ez olyan étterem, ahová nem jár tömeg? – súgtam ártatlanul, mire a pincérből majd kibuggyant a nevetés.
– Nem, ez olyan hely, ahová, ha nem akarom, nem jön senki! – felelte pimaszul az álomlovag, mire megértettem, hogy az egész este megrendezett. Vagy elrendezett? Már magam sem tudom.
– Szóval, kibérelte?
– Lehet, hogy nem feltételezte rólam, de ki én! Méghozzá úgy, hogy véletlenül se várhatunk senkit. Gondoltam, jobb kettesben. Válasszon italt, aztán majd megbeszéljük, mit együnk!
– Szóval most miattunk vannak itt és minket fognak nézni? – néztem szét idegesen. – Nem valami kellemes így enni.
– Azért szemellenzőt nem rakathatunk rájuk…
– Kár! – szaladt ki a számon.
Cipőm sarkát kedvesen lefektettem a mellettem lévő székre, és ha a kisebbik lányom itt lett volna, talán még be is takarja szalvétával. Válasszak inni…Puccos hely, vigyorgó pincérek, nem az én világon…Mi a fenét lehet itt kérni, hogy ne legyek ciki? Kólát nem mertem a már említett okból, mert bár elmúlt két évtized, azóta se veszek a kezembe üveget, ki tudja, kinek a lábujja bánná.
– Egy pohár rosét szeretnék! – nyögtem ki végül. Hogy nem szeretem, az nem zavart, mert csak nem mondhattam, hogy csapolt Dreher jól jönne, mert még azt hitték volna rólam, hogy a bajor sörfesztiválról hagytak itt magnak. Így van ez, ha az ember nem abban a közegben mozog, amelyben jól érzi magát.
Winter Marcell persze nem adta alább, pezsgőt rendelt, és közben odasúgta nekem, hogy nem tehet mást, itt ismerik, az apját is, és ha nem így tesz, aznap nem lesz jó napjuk. Bólintottam, de nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e vagy ez a valóság. Inkább zavaromban kinyitottam az étlapot, és arra gondoltam, nem is vagyok éhes. Úgy döntöttem, jobb, ha kimegyek a mosdóba és összeszedem a gondolataim. Kimegyek…No, persze…Szépen kibicegtem, közben jobbra lejtett a testem, és bíztam benne, hogy drága asztaltársam nem hiszi, hogy nyomorék vagyok, és betudja a cipőm adta hiányosságnak.
A mosdó egyenesen pazar volt. Olyan illatfelhő áradt belőle, hogy esküszöm, volt valaki, aki a jöttünk előtt drága parfümmel mosott fel, erről meg voltam győződve. Megnéztem a sminkem, rendben volt, így nem maradt más hátra, minthogy a nagy töprengés közepette pisiljek egyet. Pechemre olyan erővel nyomtam meg a tartály gombját, hogy az azonnal beszorult. A víz ömleni kezdett, aztán töltött újra vagy folyamatosan, nem tudom, de csak zubogott, zubogott.
Amíg ott álltam és vártam, hogy a gomb visszajöjjön a lyukból, amelybe belefeszült, a budai hegyoldal legpatinásabb háztartásának napi vízkészletét elfolyattam. Mivel leállni nem akart, nem tehettem mást, szépen otthagytam, és felemelt fejjel, mint aki jól végezte dolgát visszalibegtem az asztalhoz. Persze jobbra lejtő testtartással. Leültem és mosolyogtam, miközben láttam, hogy egy pincér izgatottan rohan a női mosdó felé, majd egyszerre csak megszűnik a vízesés zaja, ami bennem a Niagarát idézte fel.
– Mit szeretne enni? Legyen valami hagyományos? Hortobágyi palacsinta? Vagy libamáj? Mindkettő messze földön híres ezen a helyen.
– Akkor legyen liba! – hadartam. – Láttam én már elég főzős műsort, tudtam, hogy két körömpiszoknyi lesz, azzal meg nem lakom jól, ami nem is volt fontos.
– Én nem bánom, viszont szeretném, ha mesélne magáról! Elvégre tudnom kell pár dolgot, mielőtt otthon bemutatom.
A rozé, amit akkor tett le a pincér, azonnal a torkomra szaladt.
– Bemutat? Ugyan miért?
– Csak nem gondolja, hogy szüleimnek nincs joga tudni, kit veszek el? – nevetett Marcell. – Ismernek már engem, tudják, hogy nem könnyen engedek a szívemnek, ezért kíváncsiak lesznek magára.
– Rám? – meredtem rá döbbenten. – Maga azt hiszi, hogy ez jó szórakozás? Van két lányom, két erős kezem, és ha nem hagyja abba ezt a fura játékot, magának is lesz két remek pofonja az arcán.
Mr. B. áthatóan a szemembe nézett. Felemelte a poharát, amely egyelőre üres volt, és a nap folyamán először szigorúbb volt az arca, mint az öreg takarítóé az iskolában, akinek folyton eldugtuk a felmosó vödörjét.
– Én nem játszom mások életével. Nem is szórakozom. Ha akarja, elhiszi, ha nem, én azt se bánom, de én el fogom venni magát, mert szép és okos, bár végtelenül kétballábas.
– Mondja, minek magának egy ilyen nő, hiszen jó parti, gazdag, megnyerő és elegáns?
– Aha, szóval megnyerőnek talál? Ez már valami! – bökte ki somolyogva. – Akkor ideje megrendelnünk a pacalt, mert mindjárt megüli a gyomromat a bókja.
– Pacalt? – kérdeztem döbbenten. – Ha nem akarja, hogy rosszul legyek, akkor kérem, hogy mellőzze.
– Na, látja! Ez tetszik magában! Más nők sose mertek ellent mondani, tehettem bármit, maga meg szép nyugodtan elküld a francba a pacalommal együtt.
– Én nem tudom, hogy mások milyenek voltak, de én én vagyok. Tudok türelmesen tanácsokat adni, várni és végtelenül sokat aggódni, de azt nem engedem meg, hogy valaki elrontsa az étvágyam. Ha pacalra vagy más belsősége vágyik, én átülök egy másik asztalhoz és keresztrejtvényt fejtek, amíg megeszi.
Mr. B. csillogó szemmel hallgatta a kirohanásom.
– Ezért lesz jó, ha maga lesz a feleségem! Sose kell a szomszédba mennem, ha egy kis őszinteségre vágyom!
Hallgattam. Nem akartam elmondani neki, hogy tényleg nem ismer engem, és ha azt hiszi, hogy megjátszom magam, téved.
– Mit szólna, ha most megcsókolnám? – szólalt meg egy másodperccel később Marcell. – Szemében nem volt vágy, éreztem, hogy kóstolgat. Mégis felpattantam, hogy nagyon gyorsan bepúderezzem az arcom, amit az előbb elfelejtettem, ám ennek az lett a következménye, hogy a táskám csatja beleakadt az asztalterítőbe, és azzal a lendülettel meg is rántottam. Dőlt a rosé méghozzá magával rántva a pezsgős poharat is, hogy egyszerre kössenek ki Mr. B. ölében.
– A rohadt életbe! – ugrott fel ő is váratlanul. Vele együtt borult a pezsgősvödör, az evőeszközök és a szalvéta szinte magától hajtódott repülőalakzatba és lassan landolt fényesre suvickolt kövezeten. Szép látvány volt.
– Az esküvőnek annyi! – mondtam félhangosan. – Az a drága jó ember rám nézett, de még a szeme is mosolygott.
– Soha életemben nem találkoztam senkivel, aki ennyire ügyetlen lett volna! – jelentette ki.
– De kit érdekel, ha az üveg tartalma nem borult ki! – tette hozzá, ugyanis ő elkapta és diadalmasan magasba emelte. A mutatványt csakhogy meg nem tapsolták az ott dolgozók.
– Két hülye egy pár! – jelentettem ki. – Most már jöhet a hortobágyi palacsinta is, ideje megünnepelni, hogy megtaláltam a foltomat. A zsák eddig is megvolt.
Kép forrása: Pinterest
