Szutykos téli nap van. Olyan, amikor nem jó kint lenni, mert még a hajszálak alá is bekúszik a hideg. A buszról lépek le óvatosan, mert a csizmám talpa sima, nem figyeltem rá, amikor megvettem, csak azért, mert piros.
Ekkor veszem észre a hatvan feletti párt. Talán kevesebbek, nem tudom megmondani, úgy saccolom, a B oldal forog mindkettőjüknél. Nem is fontos.
Ruházatuk viseltes, de tiszta. A férfi hosszú, barna kabátja néha a járdát súrolja. A nő arca feszült, a ráncok mélyebbek, mint ahogy a kora indokolná. Szeme kék csillagszem. Kesztyűje páratlan, nem tegnapi darab. Az egyik barna, a másik szürke. Óvatosan lépegetnek a tükörbe fordult járdán. Fénylik az aszfalt, az apró csillámok táncot járnak. Akár szép is lehetne, ha nem kellene rajtuk lépdelni. A tél erősen kapaszkodik fázó kezeikbe, ők is egymáséba. Engem is átjár a borzongás.
Van köztük valami ki nem mondott összhang. Látszik, hogy régóta összetartoznak. Nem nagyon beszélnek. Szinte tyúklépésben totyogok mögöttük, remélve, hogy megúszom az esést. Egy lépés előre, aztán még egy, közben lesem őket, magam se értem, miért.
Pár méter után, egy rövidebb szakaszon kitisztul a járda. Talán oda már sót szórtak. Hallom, hogy szinte fellélegzünk. Mindhárman, bár ők nem vesznek tudomást rólam, én kukkolom minden mozdulatukat.
A férfi teli szatyorral a kezében váratlanul megérinti a nő vállát:
– El ne ess! – mondja aggódva.
Én meg csak nézek, mert jég sehol. Megállnak. Az idős férfi, nyakában hosszú, kötött sállal, lehajol, és látom, hogy megköti a nő foszladozó bakancsának fűzőjét. Aztán huncutul felnéz, és kacsint egyet. Válaszul olyan szerelmes mosolyt kap, hogy a szívem belesajdul az irigységbe.
Talán nem is irigy vagyok, inkább szomorkás. Esteledik. Mindenki siet, tülekedik, én meg olyasminek lehetek tanúja, aminél gyönyörűbb aligha van manapság. Szerelem ez valódi, nem hollywoodi álom.
Igazi, amely talán kibírt jót-rosszat, és megtartotta őket egymásnak a vad forgatagban, amit úgy hívnak, élet. A férfi mosolya, a nő csillogó tekintete megmutatja nekem, hogy mennyire lehet szeretni valakit, aki mellettünk öregedett meg.
Legalábbis így képzelem, és hinni akarok abban, amit láttam. Hinni akarok egy emberpárban, mert ők tudnak valamit, amit már oly sokan nem. Szeretni és elviselni egymást. Nem vagyok naiv, biztosan átmentek pár krízisen, de ahogy az idős ember aggódott, ahogy lehajolt és gyors mozdulattal masnit kötött, abban benne volt a mindennapok összes romantikája, törődése, amelyről nem készítenek filmeket, mert nem látványos.
Arcomra lágy mosoly ül, és egy ki nem mondott reménnyel sietek tovább: még sincs veszve minden ebben a rideg világmindenségben. Mert láttam egy földi szerelmet, amely nem hasonlított egyetlen filmbeli jelenethez se, és ettől volt csodálatos.
Kép forrása: Pinterest
