„Drága Cilim!
Tudom, hogy gyűlölsz és sose fogsz megbocsátani, megértelek, én is gyűlölöm magam. Nincs bennem elég bátorság, hogy felvállaljam kettőnket. Attól is tartok, hogy nem ismersz engem, és ha rájönnél, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz, megvetnél. Nem akarlak megvásárolni, nem is lehetne a tiszta szíved miatt, inkább gyerekünknek teszek félre pénzt, így ha bajba kerülsz, mindig lesz némi tartalékod. A kötvényt felnőttkorában add csak oda neki, légy szíves, de ne tizennyolc évesen, legyen csak érettebb, okosabb, hogy fel tudja használni úgy, hogy valóban előre vigye. Ha tudsz, gondolj néha rám, és ne vess meg azért, mert mást választok helyetted. Lehet, hogy még egyszer utadba sodor az élet, vagy fordítva. Szeretlek, és szeretni is foglak mindig.”
Vilmos
Anya titkára fény derült. Arcomon undorral vegyes szánalommal olvastam az idegen levelét. Tehát volt valaki, akit szeretett, de az a valaki nem akarta elvenni, felcsinálni viszont tudta. Pfuj, de undorító ezt mondani… Vajon miért nem vetette el anya a babát? Hiszen egyedül maradt vele. Megint elsírtam magam. Néha nehéz elhinni, hogy egy hirtelen döntésen múlik az élet, ahogy az enyém is. Így már nem annyira furcsa, hogy nem hasonlítok apára, de mondjuk anyára se nagyon. Kilógok a családból, éreztem mindig. Van valaki azonban ezen a Föld bolygón, akinek én a biológiai gyereke vagyok, de egyszer se akart látni, nem keresett, és úgy hitte, némi pénzzel megveheti anya hallgatását és mindkettőnk életét. Tulajdonképpen igaza volt, hiszen nem derült volna ki most se, ha nem kutakodok. Keresztes Vilmos! Légy átkozott és nyomorult, amiért nem törődtél a lánnyal, aki szeretett. Méghogy te is őt! Ekkora hazugságtól jó, hogy nem nyílt meg alattad a föld. Kedvem lett volna sokáig szitkozódni és káromkodni, de megcsörrent a telefonom. Zolika hívott.
– Hogy vagy? – kérdezte óvatosan.
– Szerinted? Nem jól, és nem érdekel a munka, az üzlet és semmi az égvilágon!
– Megértelek! Nem akarlak zaklatni, csak mesélni akartam valamit, de ha nem akarod, inkább elköszönök.
– Zoli, ilyen felvezetővel hogy mondhatnék nemet?
– Jó, igaz. Azért megkérdezem, mikor lesz a temetés?
– Nem tudom, még nem dőlt el. Muszáj erről faggatnod?
– Bocsánat! Annyira nem tudom, mit kell ilyenkor mondani! Viszont tegnap itt volt a lovagod! Ezt akartam elújságolni, és Simon csúnyán lerázta.
– Hogyhogy lerázta? Mit akart?
– Rólad érdeklődött.
Napok óta először, képes voltam mosolyogni. Alex nem adta fel, és akkor is próbálkozik, ha undok voltam vele. Máskor táncra perdültem volna örömömben, de most fájdalmas fintorba torzult az arcom a röpke mosoly után. Érdekes módon most éreztem először napok óta, hogy éhes vagyok és nem ártana zuhanyoznom.
– Simon egy bunkó, de most legalább tudta, mit kell tennie.
– Lili, tényleg nem érdekel a srác, vagy most nem érdekel?
– Nem tudom…(Mekkora hazugság!) Szerinted, nincs ennél nagyobb bajom? Holnap bemegyek, felmondok és elutazom. Ez minden, amire képes vagyok. A nagynéném majd segít mindenben.
– Felmondasz? Ne tedd kérlek, mert akkor én se leszek képes itt maradni! Nélküled ez a hely poklok pokla.
– Ne túlozz! Túl lehet élni a hiányomat. Majd kereslek.
Tudtam, hogy még rinyálna egy sort, ezért letettem. Hogy elutazom Mari nénihez, csak telefonálás közben jutott eszembe. Biztosan befogad, egyedül él, pontosabban a kutyáival. Ki kell szabadulnom ebből a városból. Beszélnem kell valakivel anyáról. Neki tudnia kell az igazi apámról.
Összehajtogattam a nyomorult irományt, és a kötvénnyel együtt visszatettem a helyére. Hogy ma mennyit érne, nem érdekelt. Júdás-pénz, ha anya nem használta fel, én se fogom.
Alex keresett… El se hiszem. Tényleg érdeklem? Valóban engem akarna az a nagyon dögös pasi, aki gazdag és jóképű? Vajon miért van az, hogy a vagyonosok gyakran helyesek is? A filmekben, könyvekben értem, de a valóságban? Viszont mindig jelentéktelen lányok után kaparnak. Én nem vagyok az. Híres leszek, készen van a kollekcióm, csak épp nincs kinek megmutatnom. Egy komplett tavaszi-nyári ruhatár kiegészítőkkel együtt.
Felálltam, és hajamat gyorsan összegumiztam. Az asztalon találtam egy túlérett banánt, befaltam és előkaptam az ollóm meg a szabásmintáim. Egy olyan fekete ruhát akartam csinálni, amilyen nincs a világon. Magam előtt láttam a modellt, amint rövidebb és hosszabb változatban és végigsétál benne a kifutón, miközben éhes szemek csodálják. Olyat fogok tervezni, ami csak annak áll jól, aki felemelt fejjel tudja viselni a bánatot. Előkerestem a vázlatfüzetem és órákon át rajzoltam és rajzoltam. Mire besötétedett, készen lettem álmaim ruhájával. Anya, édes drága anya, remélem, odaföntről láthatod majd.
*
Apa egy gazember, de ezt rajtam kívül sokan tudják. Egyszer biztosan meg fogja ütni a bokáját, gondoltam, miután elváltunk. Habár az olyanok, mint ő, megússzák. Pontosan tudom, hogyan mossa a pénzt a cége, nem titok előttem, hogy csal az adóval, a fizetésekkel, de senki a világon nem mer ellene szólni. Eddig is csalhatta anyát, de legalább volt benne annyi tisztesség, hogy diszkréten csinálta. Miközben hazafelé vezettem, eldöntöttem, hogy nem hallgatok. Egész addigi életemben meghunyászkodtam, mert egy olyan ember árnyékában élni nem könnyű, akitől mindenki fél. Még a saját gyerekei is, bár a húgom kivétel. Apa kedvence. Anya is tart tőle, pedig nem szorulna a segítségére anyagilag. Ő is megéri a pénzét. Elég a hazugságokból. Nem hazafelé kanyarodtam a dombok között, hanem a cseppet sem otthonos házunk felé vettem az irányt. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Úgy terveztem, nem maradok sokáig, ezért csak kint álltam meg.
– Anya, már megint más a kód! Nem tudok bemenni! – szóltam a kaputelefonba. – Az isten szerelmére, minek változtatod naponta?
– Mert nem akarom, hogy valaki kifigyelje! – hangzott a válasz. – Kulcsod nincs? Már elfelejtetted, hogy azt is lehet használni?
– Otthagytam az irodában. Beszélnem kell veled, engedj már be!
A rácsos üvegkapu méltóságteljesen kitárult, és én nagy levegőt véve beléptem. Otthon, édes otthon? Sose éreztem.
Anya úgy nyitott ajtót, mintha elmenni készült volna, de én tudtam, hogy mindig talpig sminkben éli a napjait, nehogy kiderüljön róla, hogy a máz alatt képes öregedni.
– Mi szél hozott ide, édesem? Csak nem azt akarod bejelenteni, hogy találtál már magadnak valakit, aki mellett lenyugszol?
Felhúztam a szemöldököm. Végig néztem a szobán és megállapítottam, hogy megint új a kanapé meg az asztal. Anya unatkozott.
– Nem a férjed vagyok – feleltem gúnyosan. Nem kellett volna.
– Nem! – felelte. – Abból egy is bőven elég.
– Mondanom kell neked valamit! Csak nem könnyű belekezdenem…
Láttam, hogy elmosolyodik. Tudta. Biztos voltam benne, hogy tudta, mit akarok.
– Alex, ez a család romlott. Szerencsére te még nem. A húgod is kezd megbolondulni. Apád eszét meg elvette a hatalom…Kérlek, ne mondd most, hogy láttad apádat a szeretőjével. Igen, tudom, szólt, hogy jönni fogsz.
Tátva maradt a szám a csodálkozástól.
– Kérsz valamit inni? – nézett döbbent arcomra.
– Talán egy kis bort. Én azt hittem, te nem bírnád elviselni a tudatot. A múltkor…
– Jaj, az nem volt igazi…Gondolod, hogy ennyi év alatt nem vettem észre? Ilyen ostobának gondolsz?
– Csak nem értelek.
– Nem számít, fiam. Majd te is rájössz, hogy az élet sokkal több pofon ad, mint el tudnád képzelni.
Hallgattunk.
– Miért teszed ezt? Miért nem válsz el?
– Egyszer megmagyarázom. Vannak dolgok, amiket jobb, ha te sem tudsz. Éld a saját életedet Alex, és ha lehet, minél távolabb apádtól.
Lehajtottam a fejem. Soha életemben nem beszélgettünk ilyen őszintén. Egyetlen alkalomra se emlékszem, amikor anya emberi módon viselkedett, és nem nagyasszonyként. A máz repedezni kezdett, és emögött történnie kellett valaminek, ebben biztos voltam.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
