Befejeződött egy újabb tanév. A gyerekek örömmel futnak világgá, a szülők viszont nem kis töprengéssel veszik tudomásul, hogy megkezdődik a nyári szünet, és komoly gondokat okoz nekik, hogy mi lesz a kisebb gyerekekkel, akiket nem lehet otthon hagyni egyedül. Elballagnak a nyolcadikosok is, akiknek dönteniük kellett az elmúlt időszakban, hogy hova tovább.
Egy kamasznak, aki gyakran azt se tudja, melyik világban él, ki kellett találnia, mi lesz, ha nagy lesz. Elgondolkodhatunk azon, vajon, mennyire nehéz és életszerű ez a döntés? Van-e értelme abban hinni, hogy, amit most választanak, az a jó irány. Sok szülő meséli, hogy milyen lenézéssel fogadják, ha bevallja, hogy gyereke technikumba vagy szakközépbe megy.
A 21. században még mindig ott tartunk, hogy a végzettség alapján ítélünk meg valakit? Hány meg hány esetben tapasztalhatjuk, hogy a főiskola vagy az egyetem nem garancia semmire. Egyáltalán nem biztos, hogy ott a fiatal helye, vagy netán boldogulni fog az ott tanultakkal, arról nem beszélve, hogy ha mindenki egyetemet végezne, vajon ki akarna kenyeret sütni és hajat festeni? Miért nem értjük meg, hogy minden szakmára szükség van? Az élet millió területén jöhetünk rá a mindennapokban, hogy nem a papír dominál, mert igen is lehet érzelmileg szegény, unintelligens az is, aki több diplomával rendelkezik, de segítőkész, udvarias és szorgalmas, aki eggyel se.
Azok a szülők, akik úgy gondolják, hogy a gyerek élete akkor kerek, ha minden délután különórára rángatták a gyereküket, biztosan rájönnek, hogy nincs mindig eredménye, mert a kamasz fáradt, ingerült, nem érti, miért kell neki mindenben a legjobbnak lennie, hiszen látja, hogy boldogulnak olyanok, akik semmit nem tettek le az asztalra.
Ma már nem lehet(ne) úgy gondolkodni, mint valaha, amikor az volt a fő cél, hogy szakma legyen a gyerek kezében, és minden rendben lesz. A legnagyobb ütközést az jelenti, hogy a régi világ emberei megragadtak a net előtti időkben, a mostaniak pedig nem igazán akarnak olyasmiket tenni, amiket a szüleik.
Minden munka egyenrangú, mégse így kezeljük. Csak akkor lesz egyik-másik értékes, ha szükségünk van rá, márpedig lesznek olyan időszakok, amikor megtapasztaljuk, hogy a duguláselhárító, a buszsofőr, az ápoló a lehető legértékesebb személy a napunkban. Ma egy szerelő annyit kér, amennyit nem szégyell. Ha a tudása megfelelő, imába foglaljuk a kőműves, az ács vagy a burkoló nevét, és ha időben érkezik, még el is árasztjuk kedvességgel. Elfogytak a jó és hozzáértő emberek, aki maradt, szinte bármennyit kérhet, ha bajban vagyunk. Gyerekeinket a presztízs miatt kár az egyetem felé lökdösni, csakhogy a szomszéd előtt villoghassunk, nem beszélve arról, hogy hány meg hány átképzett szakemberrel lehet dolgunk, hiszen sokan adják fel irodai munkájukat, vagy a céges stresszt azért, hogy cukrászok vagy épp kertészek legyenek.
Ám a társadalom szerkezete és hozzáállása nem erre van ráállva. Azt a mondatot kimondani, hogy az én gyerekem ügyvéd, mérnök vagy orvos, ma is felér a boldogsággal. A legtöbb földi halandó azonban csak reménykedhet abban, hogy jó ügyvéd, mérnök. Precíz, pontos és akar dolgozni.
A mai generáció látja, hogy a munka nem egyenlő az élettel. Sokszor bíráljuk őket, mert a könnyebb utat választják (influencer, TikToker…stb.), és sokkal jobban keresnek, mint a szüleik, de valljuk be saját magunknak, mi se tettünk volna másképpen, ha lett volna lehetőségünk. Mégse lehet mindenki digitális tartalomkészítő, mert akkor nem készülnének a gyárban tárgyaink, nem épülnének (ha épülnek) házak, utak, nem lenne pincér, szakács(nem séf, mert nem azokból áll a világ, bármennyire hiszik sokan, némelyeknek simán főzniük kell). Kellenek azok, akik elvégzik a hagyományos feladatokat is. Egyes munkák láthatatlanok, de ha nem lennének, elöntene bennünket pl. a szemét, nem javítaná meg senki a zárakat, a cipőket és az órákat. Így is egyre kevesebben vannak, akik erre adják a fejüket. Hol vannak ma már a bognárok, szűcsök, pintérek, csizmadiák, varrónők? Egyre több szakma tűnik el, és nem feltétlenül azért, mert gépileg helyettesíthető az ember.
Hogy mi és ki lesz abból a nyolcadikosból, aki azt hallja, hogy előtte a világ? Sok múlik azon, milyen iskolát választ, milyen szakemberek tanítják, van-e része elég gyakorlásban, miféle elvárásokat tapasztal, mennyire hajlandó beleadni apait-anyait, és hogy örömmel tanul-e vagy csak ímmel-ámmal. Ha a társadalom egyforma tisztelettel lenne minden szakma iránt, talán sokkal többen mernének kevésbé hangzatosat választani, a szülők nem akarnának laposkúszásban haladni a fal mentén, mert az ő gyerekük csak óvónéni vagy épp gépjárműszerelő akar lenni. Pedig mindannyian abban bízunk, hogy a kocsinkat tökéletesen meg tudják csinálni (gyakran vagyonokért), és elvárjuk, hogy az óvónő kedves, türelmes és végtelenül empatikus legyen.
Minden rajtunk múlik…Lehet akárhány szakmánk, diplománk, ha nem vagyunk jók abban, amit csinálunk, ha gyűlöljük, vagy hányaveti módon végezzük. Talán ebben is érdemes lenne felnőnie a társadalomnak, hogy egészséges lélekkel tudja támogatni a maiakat, akik nem vakok és látják, mennyire elfáradtak azok, akik a munkának szentelték az életüket.
Kép forrása: Pinterest
