Nem voltunk hárman

 

 
 

Sokáig nem tudtam, de éreztem. A levegőnek fojtó szaga volt odahaza, főleg az én szobámban. Egyes játékaimat gyűlöltem, pedig semmi okom nem volt rá. Először akkor fenekelt el anya, amikor az egyik plüsskutyát kidobtam az ablakon. Te kis szörnyeteg, kiáltotta, és lefutott a harmadikról. Otthagyott egyedül, pedig csak kétéves lehettem. Az ajtót is nyitva felejtette, csakhogy utolérje azt a vackot. Erre tisztán emlékeztem, nem akar kiveszni belőlem, hiába mondta mindenki, hogy ennyire korai emlékeim nem lehetnek. Voltak. Zsigerileg.

A kis genyó nem lett meg, elsodorhatta egy elzúgó kocsi. Anya zokogva jött fel, és úgy bevágta az ajtót, hogy azt hittem, kiesik a helyéből. Nem szólt hozzám, és amikor megöleltem volna rémülten, eltolt. Erre még inkább rázendítettem, mire rám ordított, hogy hagyjam abba, miattam van az egész. Hogy mikorra nyugodtam meg, nem tudom, de azt se, hogy ő mennyi idő múlva felejtette el, hogy megvert.

Különös volt számomra, hogy voltak gyásznapok a házunkban. Anya ilyen alkalmakon lefedte a tükröket, két gyertyát tett az asztalra, a redőnyöket se húzta fel egész nap és imádkozott. Apa nem szólt semmit, csak bevonult a hálóba és nézte a tévét. Már iskolás lehettem, amikor rákérdeztem a dologra. Hagyjuk, nem érheted, felelte ridegen, és a szeme olyan üres volt, hogy elvesztem benne. Nem látott. Szürke láva folyt benne, de engem megégetett így is.

Idővel rájöttem, hogy márciusban és októberben következik be mindez. Mindig tizedikén. Anya azokon a napokon nem főzött, nem evett, dolgozni se ment. Gyászolt. A szót se értettem, pedig a szomszéd egyszer a folyosón megsimogatta anya karját, és azt kérdezte tőle, miért nem örül annak az egynek, aki megmaradt. Lehajtott fejjel azt hazudta, hogy örül, de éreztem, hogy nem mond igazart. Egy gyerek nem téved, a szavak nem sokat mondanak neki, de a hiányzó ölelések annál többet. Apával lehetett birkózni, nevetni és mindig két gombóc fagyit vett, de anyával jól kellett viselkedni az utcán. Ritkán mosolygott és a fagyit is utálta.

Talán negyedikes lehettem, amikor megnyertem egy matekversenyt. Lobogó szívvel, kipirultan értem haza, és teli torokból kiabáltam a jó hírt. Apa szeme felragyogott, de anya annyit mondott alig hallhatóan, hogy a másik talán jobb lehetett volna. Meghökkentem. Milyen másik? Peti vagy Andris? Mi köze neki hozzájuk? Miért mond ilyesmit, amikor nem is tudja, mennyire szoros volt az eredmény?

Nem simogatta meg a fejem, hanem tovább sütötte a palacsintát. Már az asztalnál ültünk, amikor kinyögött egy közöny-gratulálok-udvariasságot, de mintha fájt volna kimondania még a szót is. Akkor jöttem rá véglegesen, hogy nem szeret.

Volt egy kis szekrény a hálójukban, aminek mindig zárva volt a fiókja. Kulcsát nem találtam évekig, pedig próbáltam meglesni, hová rejti. Magával vihette, amikor elment dolgozni. Egyre erősebben izgatott az a fiók. Ugyan mi lehetett benne, ha ennyire őrzi? Kincs? Vagy csak a gyűrűi, amiket nagy rajongással gyűjt? Biztosan nem, mert a piros bársonydobozt néha kint felejtette a komódon.

Eldöntöttem, hogy meg fogom szerezni a kulcsot. Bele kell néznem, mert nem hagy nyugton.  Már alig figyeltem az iskolában, mert folyton arról ábrándoztam, hogy bizonyára nálunk van a bölcsek köve, vagy egy varázspálca. Sokáig nem nyílt rá módom, de egyik este, amikor anya rosszul érezte magát, és sápadtan feküdt az ágyon, kiosontam a szűk előszobába, ahol mindig félhomály volt. Egy égő örökösen rendetlenkedett. Szélsebesen belenyúltam a fekete táskába, közben a szívem is megállt egy pillanatra. Arra nem számítottam, hogy millió rekesz van benne, de azt megsejtettem, hogy a cipzáros mögött lesz a kulcs. Igazam volt. A matracom alá, a deszkák közé dugtam, és fél éjszaka azon agyaltam, miként érjek előbb haza, mint a szüleim.

Másnap reggel dadogva azt lódítottam, hogy hazahoznak Éviék, elmarad az utolsó óránk. Bólintott, és esze ágában sem volt megkérdőjelezni állításomat. Oda se figyelt a mondandómra. Felkapta a cuccát, és intett, hogy ne szöszöljek már. Két perc alatt kint  voltunk a buszmegállóban, ami két saroknyira volt a házunktól. Azért csendben imádkoztam, hogy Évi aznap ne jöjjön busszal. Imám meghallgatásra talált. Ő heti kétszer lehetett igazi nagylány, így mondta, akkor egyedül is utazhatott. Nekem is voltak elvétve ilyen napjaim, azt hittem, kiváltság, pedig csak időhiány volt. A terveim sínen volt. Tizenegy évemmel és minden kérdésemmel olyan boldog voltam, mint még soha.

Kettőre értem haza az üres lakásba. Olyan némaság fogadott, amely lehetett volna vészjósló is, de nem volt az. Megnyugtatott és biztonságot adott. Kezemben remegett a kulcs, vagy a kezem remegett a kulcstól, már nem tudom, de amikor beillesztettem a lyukba, egyszeriben helyére került minden. Képletesen is és a valóságban is. Pandora szelencéje kinyílt, és olyasmit találtam, amely a titkok titkát is felülmúlta.

Micsoda fellengzős szavak ezek, undorító, hogy ezt írom. Ami kinyílt, az nem egy szelence volt, baromság, csak egy nyüves fiók, amely tele volt apróságokkal. Terheskönyvekkel, apró macikkal, babaruhával, egy kék karszalaggal, mellette ócska papírlappal, amin ez állt: Ha megjöttél volna, Dani lettél volna. Egy vékony műanyag szalagon a Benjámin nevet láttam és egy születésnapot. Az enyém előtt három évvel korábbit. Nem értettem, miért őrzi mindezt anya. Kacatok, szemétbe valók, leszámítva a macikat, amik viseltesek se voltak.

Ahogy álltam az ágy mellett meredt döbbenettel, nem hallottam meg, hogy hazaért. Csak a sikolya ébresztett fel. Kifelé, ordította. Hogy merészelted? Azzal szinte kidobott a szobából. Szeme tele volt indulattal, mozdulataiból hiányzott a gyengédség. Hogy ez miért tűnt fel, hiszen máskor se volt jelen, nem tudom. Most azonban jobban fájt, mert a titkot lassan fogtam fel.

Utána napokig nem szólt hozzám, a kulcsot se kérte vissza. Büntetett, ahogy egész addigi életemben. Kérdezni nem mertem. Feküdtem az ágyamon és a plafont nézve gondolkodtam. Dani és Benjámin. Voltak? Ha igen, most hol vannak?

Apa későn ért haza. A szobám csukott ajtaján keresztül is hallottam indulatos veszekedésüket. Anya szinte jajveszékelt, mintha legalábbis loptam volna tőle. Valójában így is történt. Megloptam a titkát, amit magáénak akart, megloptam a múltam, amit nem ismertem. Órák múlva se jöttem rá, miért hallgatták el. Apa később bejött, és leült az ágyam szélére. Akarok valamit kérdezni, nézett rám szomorú szemekkel. Megráztam a fejem, hátha előbb kimegy, de maradt. Ült hosszan eltompulva. Legszívesebben ordítottam volna, mert elegem volt a csendből.

– Anyád nem rossz ember, szeret téged… – kezdte, mire hirtelen öklendezni kezdtem. Féltem, hogy a szőnyegre hányok, de megmaradt minden a gyomromban.

 – Ketten voltak előtted – mondta a falra meredve, mintha nem is nekem mondaná. – Elmentek. Az egyik, a Dani, négyhónaposan. Elaludt és nem ébredt fel. Benike meg se született, pedig nagyon vártuk. Aztán jöttél te.

Nem mondta, hogy vártak. Azt se hazudta, hogy örültek. Csak azt sorolta, hogy anya beleroppant, nem tért magához, és hogy nem akart már több fájdalmat, én mégis megfogantam. Hogy ez utóbbi mit jelent, nem értettem. Talán, hogy én nem mentem utánuk, mert az én utam hosszabb lett, mint az övéké? Majdnem rámentek a két bátyám elvesztésére. Úgy érezték, ennél többet nincs ember, aki fel tudna dolgozni. Hogy én betolakodtam a szenvedésükbe. Rosszul élték meg, mert rossz volt az időzítés. Mintha siettem volna. Anya sajnos más lett azóta. Nem érti, miért nem maradtak meg a testvéreim. Gyásza örök. Így fejezte be.

A fejem lüktetett a kíntól, majd szétvetett a tudat, hogy véletlenül élek. Úgy, hogy nem akartak. Engem nem várt senki, mert biztosak voltak benne, hogy elveszítenek. Megfagytak legbelül a félelemtől, így inkább nem szerettek.

Nem! Biztosan nem voltunk hárman, mert akik meghaltak, nem lehettek a testvéreim. Én akkor máshol voltam, vagy nem voltam, ahogy most ők is.

A plafonon szédülten táncolni kezdett egy repedés, ahogy a szívemen is. Nem észleltem a lassan szűnő fényeket. A nap lebukott a domb mögé. Apa közben kiment. Sírni akartam, de nem ment.

Dani és Beni elvette tőlem anyát. Gyűlöltem mindhármukat. Apát szántam. Szerettem volna nem érezni semmit. A sötét megült a falakon, és engem nem jött megnyugtatni senki.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here